Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

D. Fügedi Márta: Kenderfeldolgozás és vászonfelhasználás

ségek, illetve ezek egymáshoz viszonyított aránya szintén rávilágíthat a paraszti gazdálkodás rendszerének helyi, illetve táji specialitásaira,

7 A vászontermékek felhasználási köre a gazdálkodásban a legszélesebb. Idetartozónak tekinthetjük a földműveléshez, állattartáshoz, illetve az erdei munkákhoz, kereskedelemhez és teherhordáshoz szükséges vászonféleségeket. Mint szállító- és tárolóeszköznek, a zsákoknak (vreco) nagy jelentősége volt a paraszti gazdaságokban. Ez a jelenség függvénye a település és környezete földrajzi adottságainak és a gazdálkodás jellemző módjainak is. Mivel a falu a saját terményszükségletét nem tudta megtermelni, rendszeresen a Bükkalja falvaiból vásárolták a terményféléket, és itt is őrlették meg a lisztet és a darát, ezeket zsákokba rakva, szekéren szállították. Egy répáshutai átlaggazdaságban legalább 10—15 zsákra szükség volt. A jobb minőségű vászonból készült, sűrűbb szövésű, tiszta zsákban lisztet tároltak, az ún. parasztzsákban pedig amely erősebb és durvább szövésű volt - terményt, krumplit és a darát. Csak az előbbieket jelölték, és díszítették az oldalán végigfutó beleszőtt csíkkal vagy belevarrt monogrammal. A tönkrement zsákokat szétfejtették, fű, széna vagy haraszthordáshoz trafkát készítettek belőle vagy abrakos tarisznyákat varrtak a lónak. A stafírungba a század elején általában 8-10 zsák tartozott. A ponyvákból (plachta) elsősorban szénahordáskor és fuvarozáskor többféle méretűt használtak. Már az első világháború utáni időktől azonban inkább készen vették a ponyvát. A környékbeli gyáraktól vagy az erdőgazdaságoktól szerezték be. Nem készítették házi vászonból, hiszen ennek mérete nagy mennyiséget elvett volna a házivászonból. A földművelés jelentéktelensége miatt az azzal kapcsolatos munkákhoz használatos ponyvákat alig ismerik. Annál nagyobb jelentősége volt és van Répáshután a batyuzólepedőknek, melyek az asszonyok jellegzetes teherhordó eszközei.

8 E vászonfélék használata rendkívül sokféle, de két fő területet különíthetünk el. A durvább vászonból varrt batyuzólepedőknek tracska, tracskos vagy hamvas a neve, két szél vászon összevarrásával készült, mérete kb. 150 x 150 cm, 4 sarkára 4 erős kötőléket varrtak, melynek neve trák. Falun belüli vagy a falu és a határ vagy erdő közötti teherhordásra használták, füvet, szénát hordtak benne, de az erdőről a fát is hordták ebben haza. Az istállóban haraszttal aljaztak a jószágoknak, hiszen nem volt elegendő szalma, a harasztot is sokszor háton hozták haza az erdőről. Ebbe a munkába gyakran a nagyobb gyerekeket is bevonták. Mivel az ökröket, a fő igavonó jószágot telelőre odaadták bükkalji falvakba, így a téli időszakban szinte minden terhet a hátukon hordtak az asszonyok, ez is magyarázza a batyuzólepedők jelentőségét. A tracskdból legalább 3-4 darab volt egyszerre egy-egy gazdaságban. Jobb minőségű, sűrű szövésű tracskát használtak a vetéshez is. Két trakját összekötve a nyakába akasztotta a vető ember, a másik kettőt pedig bal kezébe fogta. 7. A vászonfelhasználás különböző területeinek jellemzését a fenti szempontok szerint végeztük el a Zempléni-hegyvidék falvaiban. Vö.: LOBROSSY I.-FÜGEDI M., 1981. (megjelenés alatt) 8. A batyuzólepedők elterjedtségét, használatát PALÁDI-KOVÁCS A. dolgozta fel Borsod-AbaújZemplén megyében. Vö.: PALÁDI-KOVÁCS A., 1973. 431-462. 192