Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Viga Gyula: Árucsere (Adatok egy termelési táj körülhatárolásához)

azon voltak, hogy pénzük legyen, mert azért mindent meg tudnak vásárolni. Mindez a falubeliek gondolkodásmódjában is megnyilvánult: A répáshutai ember szívesebben vesz meg valamit pénzért, szívesebben végeztet el mással pénzért munkát, mint maga bíbelődjön olyan dologgal, amiben nem igazán járatos. A századfordulón a falu lakói már erőteljesen Miskolc és Diósgyőr piacainak és bolthálózatának köréhez kapcsolódtak, még a környező vásárok sem játszottak olyan nagy szerepet életükben, mint a környező parasztfalvakéban, Áruikat lehetőség szerint pénzre cserélték, s a környező településeken vásárolták meg a szükséges termékeket. A faluból mezőgazdasági terméket soha nem vittek eladni, csak hoztak. Még a legtehetősebbek sem tudták ellátni magukat élelemmel. Az élelmet elsősorban Miskolc és Diósgyőr zsidó kereskedőitől vásárolták meg, de fontos volt ebből a szempontból e két település piaca is. (A századfordulóra már erősen iparosodott települések piachálózata meglehetősen jó ellátást kínált.) A faluban egyedül burgonyából termett elegendő. Az Alföld felől szekerekkel is hoztak gabonát árulni. Húsféléből és tejből Répáshuta lényegében önellátó volt: szinte mindenki tartott sertést és baromfit, s volt elegendő fejőstehén is. Szombatonként a hentes levágott és kimért egykét sertést, s az is megvette, aki esetleg nem tudott hizlalni. A faluban elegendő takarmány nem termett. Az erdészettől váltottak kaszálókat, a Tebe-rét, Nagymező és Üveghuta területét bérelhették általában. Megvásárolták az erdészeti hivatalnokok legelőilletményét is. Sok szénát vettek Bogács, Szentistván, Cserépfalu, Mezőkövesd gazdáitól, s kocsiszámra hozták azt haza. A Bükkalján lábon is megvették a takarmányt, amit aztán maguk kaszáltak le és gyűjtöttek be, s csak a száraz szénát hozták haza a faluba. Aránylag szép árpát termett a határ, de főleg zölden vágták le, mert cséplőgépet Cserépfaluból kellett kölcsönkérni. Mindezek ellenére soha nem volt télre elég a takarmány, ezért - főleg a jármos ökröket - teleltetni (zimovaty, na zimoviszko) adták Tardona, Bogács, Nagyvisnyó, Cserépfalu, Mályinka, Egerlövő parasztgazdáinak. Ezekben a falvakban kevés volt az igaerő, ezért október elejétől Szent-György napig szántásra, trágyahordásra és egyéb fuvarozásra használták a teleltetni adott állatokat. Emellett a répáshutaiak fát és pénzt is adtak a teleltetésért. Vásárra Miskolcra, Egerbe, Mezőkövesdre jártak elsősorban, ezek mellett csak kisebb jelentőséggel bírtak számukra Sajószentpéter, Bélapátfalva sokadalmai. Az előbbi helyeken vásárolták meg a lovakat - főleg herélteket —, ló tenyésztésével a faluban nem foglalkoztak. A II. világháború előtt a répáshutaiak állatot nemigen adtakel, legfeljebb a kiöregedett lovakat. Ma már többen foglalkoznak sertés- és szarvasmarha-hizlalással, s piacra viszik a baromfit is. Régen ez utóbbiakat is a család fogyasztotta el. Sok libát is tartottak, mert kellett a tolla a lányok hozományához. Szívesen mentek az egri zöldvásárba: ott vettek uborkát, hagymát, fokhagymát, meg a nyári kaszáláshoz szalonnát és pálinkát is. A faluban szőlő nem termett meg, ezért Bogácson, Cserépfaluban, Noszvajon, Bükkzsércen, Verpeléten, Egerben vették meg, s otthon préselték ki. Szilvát Bogácsról, Bükkzsércről és Cserépfaluból hoztak eladni: az asszonyok ezt aszalták, főztek belőle lekvárt, néha ebből lett pálinka is. Olajat főleg Cserépfaluban és Mezőkövesden vettek: ha fát vagy faszenet vittek az olajütőkbe, akkor vásárolták meg. 182