Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Viga Gyula: Árucsere (Adatok egy termelési táj körülhatárolásához)

Az egy alkalommal szállított mész mennyisége fogatonként a következő volt: szekér 2 lóval 12—14 q szekér 1 lóval 6— 7 q ökörfogat 13—16 q fogat 2 szamárral 4- 6 q fogat 1 szamárral 2- 3 q szamárháton 1,5—2 véka (0,7-0,9 q) Az emlékezet szerint a század első két évtizedében a faluból 4—5 pár lóval, 9-10 pár ökörrel, valamint 6—7 pár szamárral hordták a meszet. Ez — a jelzett mennyiségi mutatókkal számolva — tetemes mennyiséget, számottevő forgalmat jelez. A mésszel kereskedők száma pedig csak gyarapodott a II. világháborúig! A lovas és ökrös fogatok a jobb minőségű, darabos meszet fuvarozták, ők szállítottak a nagyobb mennyiségű megrendelésekre, pl. építkezésekhez is. Ezzel szemben a szamarasoknak — főleg a málhásoknak — a gyengébb minőségű, apróbb szemű mész jutott. A szamárháton szállító szegény emberek gyakran egészen apró mésszel kereskedtek, amit a kereskedők már nem vettek meg. ők sem jártak azonban rosszul, mert terméküket főleg meszeléshez vásárolták, kis tételben, s erre a célra az aprószemű meszet jobban szerették az asszonyok. Az árusok az égetőktől általában pénzért vették meg a meszet. Az 1910-es években 80 krajcár—1 pengő volt egy q ára. Az 1920-as években is 12-15 pengő volt egy kocsi mész. A szamaras mészárusok 20-40 krajcárért, 05— 1 liter bundapálinkáéit kapták meg az aprószemű mész mázsáját. A mésszel mindenki maga ment, az útra nem társultak. A kocsira - gyékényből vagy bolti ponyvából - sátrat tettek, amely félkörben meghajlított, s a kocsi két oldalára fektetett fenyőrúdban rögzített mogyoróvessző-vázon nyugodott. Használtak a mész betakarására szurkosvásznai is. Hosszabb útra általában vasárnap indultak el. A tarisznyában 1—2 napra való élelmet vittek az útra (kenyér, szalonna), ha elfogyott, akkor mészért cseréltek újabbat. Az állatok számára csak kevés abrakot vittek tarisznyában (obrocsnyica), inkább útközben cseréltek. A szekérre sima úton felültek, sárban, emelkedőn gyakran maguk is tolták a járművet. Ha a terhet a hátán vitte az állat, akkor bottal hajtották, s gyalog mentek utána. Falvakba érve „Meszet!", „Meszet vegyenek!" - kiáltásokkal hívták fel árujukra a figyelmet. Gyakran dobtak fel a mész tetejére 1—2 jármot, favillát, gereblyét, s az úton azt cserélték el élelemért, azért kaptak szállást. A közvetlen csere úgy történt, hogy abba az edénybe töltötték a meszet, amiben a vásárló kihozta a terményt (általában szakajtó, szakajtó, szakajtovikl Gabonáért (rozs) és kukoricáért annyi mész járt, amennyi a termény volt, de búzáért másfélszer-kétszer kellett teletölteni az edényt. Mértek vékávú is, később húzós mérleget (mincér) használtak. Ha pénzért árultak, akkor általában kétszeresét kérték a mész általuk kifizetett beszerzési árának. Gyakran ezt az összeget számították át a termények árára, ill. mennyiségére is. A terményt az erre a célra vitt zsákokba öntötték. Hazafelé menet a gabonát lepitléltették (megőrlették), s a lisztet vitték haza. Különösen gyakran megfordultak a mezőkövesdi, cserépfalusi malmokban és a miskolci István-malomban. 178