Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Paládi-Kovács Attila: Hagyományos közlekedés és szállítás

Ehhez járult a vasalás ára, a kerekek ráfozása és a többi kovácsmunka, összességében az is annyiba került, mint a famunka. Azaz egy új szekér Répáshután 1938-ban 120—150 pengőbe került volna. Annyi pénzük azonban a gazdáknak nem volt, vagy inkább egy darabka földet vettek rajta valamelyik bükkalji falu határában, s így teljesen új szekérre az iparosok nem kaptak megrendelést. A répáshutaiak darabonként rakták össze és újították fel a szekereiket, s a famunkából maguk végeztek el mindent, amit csak tudtak. A kerékgyártó ártáblázatához kívánkozik az egyes munkadarabok elkészítésére fordított munkaidő normatáblázata: Egy kerék 16 óra Négy kerék 64 óra Eleje-hátulja (alváz) 20 óra Két oldal 16 óra Egy szekérrúd 2,5 óra Négy lőcs 4 óra Egy fergettyű 2 óra Egy saroglya 6 óra Két hámfa 2 óra Ma is hozzávetőlegesen ezt az időnorma-táblázatot használják a közeli erdészetek és termelőszövetkezetek kerékgyártó műhelyeiben.

3 5 6. Igásállatok. Az állatösszeírások azt mutatják, hogy Répáshután a századfordulótól a II. világháborúig terjedő fél században az ökrös és lovas fogatokat csaknem azonos számban tartották. 1895-ben 40 igásökör, 40 ló és 13 szamár, 1911-ben 36 ökör, 29 ló és 9 szamár, 1935-ben 58 igásökör és 70 ló, 1942-ben 56 ökör, 71 ló és 3 szamár összeírása történt meg a faluban.

3 6 Az állattartás jellegét — a visszaemlékezésekből megítélhetően — a fuvarozás, az áruszállítás igényei formálták. Lovat a távolsági fuvarozással foglalkozó családok, ökröt az erdőben dolgozó, fuvarozó családok tartottak. Erdei munkára, kisebb távú fuvarozásra alkalmasabbnak ítélték az ökröt, hosszú utakra azonban gyors, mozgékony lófogatra volt szükségük. Lótartásukat jellemzi, hogy csikót ritkán neveltek, csődört nem tartottak a faluban. A répáshutai fuvarosok vásárokban vettek lovakat, a legtöbbet Miskolcon, Egerben és Mezőkövesden. Kancát nem szívesen tartottak, a vásárokon a herélt lovakat keresték. Kancájukat ritkán fedeztették, valamelyik szomszéd faluba vitték el a ménhez. Nem szerették sem az apró termetű, sem a nehézkes, hidegvérű lovakat. Inkább a közepes méretű, könnyűtestű, magyar lófajtát kedvelték. Az alföldi nevelésű lovakkal akklimatizálódási gondjaik nem voltak. Nyáron át kihajtották legelni a mezőre, de szénát is adtak nekik. Legeltetni főként éjjel jártak és vasárnap is a lovak legeltetésével foglalkoztak a legények. A fogatos lovak irányításához szlovák terminológiájuk nincsen, magyar szavakat használnak. Indításkor no, megállítás esetén hó, hóha, tolatás alkalmával currik, jobbra tüled, balra hozzád az irányítószó. Akárcsak az ökrök esetében, megtartották a lovak magyar nevét is (pl. Huszár, Kesely, Laci, Pali, Tündér, Fáni, Manci stb.). A kancáknak többnyire női nevük volt. A lovak csak 4 éves 35. Adatközlő Molnár Gáspár kerékgyártó, szül. 1914. 36. Összefoglaló táblázatban közli: VIGA Gy. 1980a. 253. 165