Viga Gyula szerk.: Néprajzi dolgozatok Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből : válogatás az önkéntes néprajzi gyűjtők pályamunkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 12. Miskolc, 1965)

Nagy Géza: Társasmunkák Karcsán

nem irányitotta senki. Voltak, akik az égő házból hordták ki az értékeket, s sohasem többen, mint amennyi ember szükséges volt ehhez a munkához. Voltak akik a tüz továbbterjedését igyekeztek megakadályozni, voltak, akik a szomszéd házak tetejét védték, a többség /asszonyok, gyerekek is/ a vizet hordta az oltáshoz. Ez a munka volt, amelyben nemre, korra való tekintet nélkül mindenki résztvett. Ugyanez mondható el az árviz elleni védekezésről is. Ha a falut veszély fenyegette - már pedig a XIX. század végéig minden • évben igy volt -, szinte mindenki a gáton volt. Hordta a földet, magasitotta a töltést, figyelte a szivárgást. Ha padig mégis bekövetkezett a katasztrófa, mentették ami menthető, s mindenki ugy segitett, ahogy tudott. A két világháború között aratás idején a hatóság megszervezte a tüzőrséget. Éjjel-nappal őrködtek ketten a toronyban, figyelték a határt, hogy nem gyulladt-e ki valahol a lábon álló búza. Egy fogatos és két ember a tűzoltó szertárnál volt készenlétben, hogy riasztás esetén a tüz szinhelyére vigyék a fecskendőt és a vizeslajtot. Ha valahol tüz ütött ki, a harangot félreverték és a torony ablakán vörös zászlóval mutatták az irányt, hogy merre van a tüz. így a határban dolgozók is hamar a szinhelyre érkezhettek. A toronyőrség és a tűzoltó-szertári készenlét sorban következett. Minden nap mások látták el ezt a szolgálatot. Ha a társasmunkákat a résztvevők csoportosítása szerint vizsgáljuk, akkor három csoportot különböztetünk meg: 1. Voltak olyan munkák, amelyeket a rokonság összefogásával végeztek el. Ezek a munkák általában olyan természetűek voltak, hogy nem igényeltek sok segitő kezet, vagy rendszerint - 267 -