Viga Gyula szerk.: Néprajzi dolgozatok Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből : válogatás az önkéntes néprajzi gyűjtők pályamunkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 12. Miskolc, 1965)

Nagy Géza: Társasmunkák Karcsán

2. Az aratás A falusi ember életében ez volt a legnagyobb, legsürgősebb munka. Ha jó aratásra volt kilátás, azaz gazdag termés Ígérkezett, más volt a kedv, jól ment a munka. Már az aratás előtt 2-3 héttel megkezdődött a készülődés. Megkezdték a kasza rendbetételét, sását szedtek kötélnek és miután a kötélnek való sás megfonnyadt, a köteleket el is készítették. Amikor kaszára érett a termés, aki csak munkabíró volt, kivonult az aratáshoz. Mindig a hét végén, pénteken, vagy szombaton kezdték az aratást. Igaz, ekkor csak néhány órát dolgoztak, mert a tulajdonképpeni munka csak hétfőn kezdődött, de a néphit szerint tilos volt hétfőn kezdeni. A segítség itt nem volt olyan általános, mint az építkezésnél. Ha volt olyan család, ahol megbetegedett, vagy meghalt a családfő, egyszóval nem volt férfiember a családban, akkor ott segítségképpen vasárnap elmentek a faluból aratni. A család "megszólította'* az ismerősöket, rokonokat, vagyis meghívta őket aratni. Vasárnap korán reggel azután megkezdték a munkát és délre le is aratták azt a darabot, amelyikbe beálltak. Ezért köszöneten és esetleg egy pohár pálinkán kívül nem vártak mást. A felszabadulás után is megmaradt a segítésnek ez a formája annyi módosítással, hogy amikor megalakult a faluban az EPOSZ, majd később a DISZ szervezet, az ifjúsági szövetség tartotta kötelességének és feladatának ennek a munkának a végzését a "Harc min en szem gabonáért!" jelszó jegyében. Nem vártak hívásra, hanem felmérték a rászorultakat és vasárnap délelőttönként a tagok elvégezték az aratást a rászorultaknál. -251-