Viga Gyula szerk.: Néprajzi dolgozatok Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből : válogatás az önkéntes néprajzi gyűjtők pályamunkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 12. Miskolc, 1965)

Tóth Judit: A telkibányai református temető

más olyan állandó személy nincs, aki az egész temetőt rendbe tartaná. Az egyházgondnok gondoskodik arról, hogy lekaszálják a füvet, amit a kaszáló munkadíj fejében kap meg. Ha akad egyéb munka, azt az egyház tagjai közösen végzik el. A temetőben feltűnően sok fa van, 90 %-a gyümölcsfa: főleg szilva, és egy-két alma, birs, szelidgesztenye, cseresznye. A iegidősebbbek többszáz éves hársfák, de van még kőris és a közelmúltban ültettek fenyőket is. Elterjedt az a nézet, hogy Telkibányán olyan fát ültetnek a sirra, ami az elhunyt kedvenc gyümölcse volt. Az adatközlők ezt nem erősitették meg, bár elképzelhetőnek tartják. Van viszont egy sokkal észszerűbb magyarázat. A temető területe mindig a református egyház tulajdona volt; ki is adta egyházi szolgálat fejében a lelkésznek, a harangozónak és a kántornak a temető egy részét. /A század első felében a református iskola két tanítója hetenként felváltva viselte a kántori tisztséget./ A temető fáinak és rétjének haszna a következőképpen oszlott meg: A lelkésznek a parókia mellett külön gyümölcsöse volt. A templom mögötti, keleti rész a harangozóé, az északi oldal egyik fele Kassai Sándor, a másik Pásztor Géza kántortanitóé, a megmaradó terület az egyház tulajdona volt. A két kántortanító telepitette a szilvafák nagy részét. Ez a felosztás a kántori tisztség megszűnésekor módosult. A keleti rész megmaradt a harangozóé, innék az északkeleti útig a lekészé, a többi az egyházé. Később a harangozó a - temetőn kivül kapott gyümölcsöst, a ldkész pedig lemondott a maga részéről. Korábban a gyümölcsfák termését olyan gazdák vették meg, akiknek nem volt gyümölcsösük. 1975-ben az egyház nőtagjai kö-225-