Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Ikvai Nándor: A földművelés jellemzői a Zempléni-hegységben

SZÉNA ÉS TAKARMÁNY A takarmánykészítés és ehhez kötődően az állattartás, a földműveléssel nagyjából azonos intenzitású volt a terület falvaiban. A hegyi falvakban a patak menti savanyúfüvesés a hegyi rétek, kaszálók szénája, az erdei tisztások hozama szolgálta az állattartást. Az erdei legeltetés lehetőségének csökkenésével, az istállózó állattartással nőtt meg jelentősebben a szántóföldi takarmánytermesztés. A terület rétjeinek zöme irtásos eredetű és nem közösségi tulajdonú volt, hanem egyéni használatú. Az erdei tisztások szabad foglalása és haszna még a legutóbbi időkig megvolt a hegység belsejében levő falvaknál (a foglalt és kitisztított erdei rétet mindenki háborítás nélkül használhatta). A rétek irtásos foglalására utal elhelyezkedésük és a rajtuk levő sok vadgyümölcsfa (hagyás/a), amelyet nem irtottak ki az erdővel együtt. A takarmánytermesztés — az állattartás jelentős előretörésével — terjed, főleg a jelen századtól. A takarmánynövények közül a lóhere az általános, ami a „forgóba" is bekerült. Először az irtásföldeken és a szabad földeken jelent meg. A lucerna, a szarvaskeret, bíborhere, bükköny, muhar és egyéb más takarmányok a két háború közötti időben terjedtek el. A szövetkezeti gazdálkodást megelőzően a földek egynegyedén, egyötödén termesztettek általában takarmánynövényt. A réti füveket jól ismerik és a rétet rendszeresen gondozzák (irtják a gyomot, egyengetik a talaját, leszedik a köveket, szabályozzák a patakokat).

35 A széna és a takarmány kaszálásához a területen általános egykocsos (korcs) kaszákat használják. A hegyi falvak erdei rétjein a kisebb pengéjű (75-80 cm), a nagyobb határú sík területű falvak földjein a nagyobb méretű (80—85 cm) kaszákat használták. Vásárláskor a könnyű, vékony, magas hangot adó példányokat keresték.

36 Élezésük földbe vert kalapálófán, lapos üllőn történ. A széna és takarmány kaszálását (takarás), a legtöbb növény virágzásakor kezdték. Általában június első felében vágták az első szénát (aggyá) úgy, hogy aratásig a munka befejeződjön. A második kaszálásra csak esős esztendőkben került sor, amit sargyúnak (sarjának) neveztek és augusztus végén kaszáltak.

37 A takarmányokat háromszor, jó esztendőben a lucernát esetleg négyszer is kaszálták. Ebből kettő, esetleg három volt a széna, egy vagy két kaszálást zöldtakarmánynak hordtak el. Mindig rendre vágnak, átlag egy öl szélesen (a termés mennyiségétől függően). A széna 1—2 napig renden szárad. A hegyi, erdei rétek szénáját szétszórják, hogy gyorsabban száradjon. Az időjárástól függően megforgatják, illetve a hegyi falvakban (a vizsgáltak 60%-ában) a takarmányokat, szárító állványokra rakják. A kis termésű hegyi takarmányföldeken egyágú, a dúsabb termésű területeken háromágú állványokra (oszró, osztró) rakják a terményt, amelyet éven át a földeken hagynak, csak télre szedik össze azokat. Az állványos szárítás tipikusan hegyvidéki jelenség.

3 8 35. IKVAI Nándor 1962. 36. BALASSA Iván 1964. 137.; IKVAI Nándor 1967. 109. 37. IKVAI Nándor 1962. 31.; BALASSA Iván 1964. 137. 38. Vö. IKVAI Nándor 1962. 40.; BALASSA Iván 1964. 148. 34