Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Ikvai Nándor: A földművelés jellemzői a Zempléni-hegységben

A kapások tömeges térhódítása előtt az aratásig nem sok dolga volt a földműves embernek. Járhatta az erdőt, gyűjthetett szerszámfát, szénát. A gabonafélék nem kívántak különösebb gondozást. A gordonyozás (acatolás) csak akkor vált szükségessé, ha a rosszul munkált földeken, vagy kedvezőtlen időjárás esetén sok gyom jött fel a fiatal-, főleg árpavetésben. A kapásokkal már sok a munka. Igénybe veszi a család minden felnőtt tagját, néha a gyerekeket is. A munkában a burgonya, répa, majd a kukorica kapálása a sorrend. Kétszer-, esős esztendőben háromszor kell kapálni (a répánál ezek közül a második munka az egyelés, a krumplinál a töltés). A munkánál használt hegyes-lapos kapa — a meghatározó északi kapcsolatokkal ellentétben — a hegyaljai szőlők szerszáma.

2 6 Ugyaninnen származik a már ismertetett kétágú is. Lókapa a hegyek közt ma is alig van, a folyómenti falvakban a második világháború előtt kezdett elterjedni. A termés védelmének sok babonás, elhárító emléke maradt fenn (vihar elleni harangozás, jég ellen sütőlapát, fejsze kirakása, szentelt füvek égetése viharkor, határszentelés, szentelt füvek ereje stb).

27 A terményt a kerülők védték a határban. Fizetségük egy quarta föld után (negyed telek, itt átlag 6 kat. h.) egy véka termény, kevés pénz (borravaló) volt. Az aratás ezen a területen átlag két hetet, vagy többet késik az alföldi tájakhoz képest. Ez az időkülönbség lehetővé tette, hogy az Alföldön aratást vállaljanak a hegyvidék lakói. A sarlós aratás nemcsak emlékekben él, de a legutóbbi időkig fennmaradt a hegyi falvakban, főleg a szlováklakta községekben.

2 8 A munkához nyújtott-, fogazott élű (cigány-) sarlót használtak, amit rendszerint Kovácsvágáson és Nagybózsván készítettek. Kaszasallóval csak füvet vágtak, illetve újabban markot szedtek vele. Sarlóval csak asszonyok arattak. A visszaemlékezések szerint az első háború idején olyan időszak is volt, amikor az asszonyok odahaza sarlóztak, míg a férfiak az Alföldön kaszával arattak. A sarlóval levágott gabonacsomókat libának nevezték (szlov. húsa), amiből három adott egy kévét. Az asszonyok után a férfiak kötöztek kötőfával, amely hengeres, egyhegyű, függesztő nélküli forma volt. Hogy ne peregjen ki a szem, ponyusra rakták a kévét kötözéskor. A sarlós kéve kétszerese (mennyiségben) a kaszás kévének. A sarlós aratásnál a kötelet előre elkészítették rozsszalmából. Vidékünkön a sarló-kasza váltás nagyon hosszú időre nyúlik el, a földművelés intenzitásának mértéke szerint. Legkorábban — a nagyhatárú községekben — az 1880-as években, legkésőbb a második háború előtti években (Huta-falvak) tértek át a kaszás aratásra. Az aratókaszára vesszőcsűpót szereltek, amit az Alföldre járt képesek terjesztettek el. A szlovák falvakban a gereblyéskasza is előfordul.

2 9 A kaszás aratásnál a „saját 26. MARKUS, Michal 1964. 35-42.; KECSKÉS Péter 1967. 236. 27. IKVAI Nándor 1967. 100-102. 28. K. KOVÁCS László 1951-ben filmet is készített a sarlós aratásról Kishután és Nagyhután (a film a Néprajzi Múzeum Archívumában található). 29. BALASSA Iván 1964. 82. 31