Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Diószagi Zsuzsa–Barna Gábor: Komlóskai mondák

ban mindenféle rossz indulatú mitikus lényt boszorkánynak nevezhetnek. Boszorkánynak hívják a népmesék hasonló alakját is, akinek tevékenysége azonban nagymértékben eltér a hiedelmek alakjáétól. A boszorkány tehát többnyire nő, ritkábban férfi. Ez vidékünkön magán a boszorkány szón is jól lemérhető. A boszorkány szó ugyanis szláv hatásra lerövidült, amelyet azután a vidék lakossága -ka nőnem képzős főnévnek érez. A beszélt nyelvben tehát, ha himnemű boszorkányról tesznek említést, ehelyett a bosor alakot használják. A komlóskai fiatalok nyelvhasználatában azonban egyre inkább terjed a magyar köznyelvi boszorkány alak is.

13 Komlóskán viszonylag intenzíven élő képzetkörről van szó, azért benne a boszorkányhit szinte minden lényeges eleme napjainkig megtalálható. A boszorkány legjellemzőbbnek tartott ténykedése a rontás, valamint az alakváltozás. A legtöbb hiedelemtörténetben a két elem szorosan összekapcsolódik. Alakváltozatai között leggyakoribb a szintén elsősorban szláv közegre jellemző - béka (16., 17., 18.). A boszorkánynak szarva van (12., 13.) s a templomba csak úgy tud bemenni, ha a fejét félrefordítja. Ez viszont már az ősi magyar hitvilág sajátosságaként rögzíthető sajátság. A boszorkányok felismerése a templomhoz, a pap (pahco) miseruhájához kapcsolódik (12., 13., 14.). Boszorkánygyűléseket a tokaji hegyen tartják, ahová a levegőben röpülve jutnak el (19., 20.). Faluszerte az egyik legismertebb boszorkánytörténetnek a lóvá változott és megpatkolt boszorkány számít (20., 21., 22.). Számos történet szól a boszorkányok előidézte rontás gyógyításáról, elhárításáról, és a védekezésről (15., 20—24.). A boszorkány mellett más természetfeletti erővel rendelkező hiedelemalakot is számon tartanak. Különösen a kalapos ember (íovek v kolpaku) (25—27.) és a diák {dák) (28—29.) jelenik meg gyakrabban a hiedelemmondákban. A komlóskai diák - ellentétben a garabonciás diák hiedelemkörének jellemzőivel - elsősorban passzív alak, aki megjelenésével ijeszti az embert. Komlóskán a garabonciás hiedelemkörének elemeit, jellemzőit viszont a kalapos ember mutatja fel. Kárt okoz: vihart támaszt, fát csavar ki. Egyéb, természetfeletti erővel rendelkező személyt a hagyomány nem emleget. Ismeretlen a táltos, ismeretlenek a különböző tudós emberek (pásztor, kocsis stb.), s bár a halottkultusz erős napjainkban is, szórványosan és perifériálisan ismert a halottlátó alakja. E hiedelemalak ismeretét elősegíti, hogy földrajzilag nem túl nagy távolságban él és működik az egyik leghíresebb halottlátó, a putnoki asszony. (Putnok, egykori Gömör megyei mezőváros, ma Borsod-Abaúj-Zemplén megyei nagyközség). Működése révén több száz kilométeres vonzáskörzete alakult ki, megfordulnak nála Szlovákia déli területeiről, de a magyar Alföld északi településeiről is. Ezzel szemben gazdagabbnak tűnik a természetfeletti lények világa, a szellemekről szóló hiedelemtörténetek köre. A több mondában előforduló nagy alak (vélik obraz) képes arra, hogy megkösse a legelő jószágot. Ezt a lényt más néven zvonfiknak nevezik. A szó jelentése zajgó. (Zvon = zaj, -t'ik = suffixum)(30—32). Bár e lény a történetekben nem csap zajt, elképzelhető, hogy neve egy korábbi állapotra, esetleg a zajjal történő gonoszűző mágikus cselekedetre utal. 13. Vö.: EAJTEUKHK3. 1958.44. 286