Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Dobos Ilona: Néhány északkelet-magyarországi mondatípus;

intenzitással ugyan, de szinte az egész megye területén megtalálható. A vámpír — upír — előbb az állatokat, majd az embereket gyilkolja. Fojtogatja az alvót, végül kiszívja vérét. Áldozatát megöli vagy megeszi. Legjellemzőbb tulajdonsága a vérszívás, a tömeges járvány és a dögvész okozása.

34 Az upírnak két szíve és két lelke van. Halála után az egyik tovább él. Egyik arca sápadt, a másik piros. Hasrafekve kell eltemetni, kezét, fejét vagy szívét a koporsóhoz szögezni, hogy vissza ne térhessen.

35 Bednárik, R. a vámpírhithez kapcsolódó szokásokról írva hangsúlyozza, hogy az minden szláv népnél elterjedt volt. Gyökerei a pogányságba nyúlnak vissza. A lélek túlvilági életébe vetett hitet terjesztette ugyan a kereszténység, a nép között azonban tovább élt az a korábbi elképzelés, hogy a síron túli élet éppen olyan, mint a mindennapi. A források tanúsága szerint már a 8. században felléptek e tévhit ellen.

36 A szlovákokéval megegyező hiedelmek fűződnek a vámpírokhoz a kárpátukránok között is. Gnatjuk, V, századeleji gyűjtésében számos monda szól a hazajáró, vérszopó lelkekről. Az opir életében nem evett húst és ezért visszajár éjjel és kiszívja az állatok és az emberek vérét. A gyermekek is meghalnak. Ilyenkor a halottat ki kell hantolni, hasrafektetni, lábát a koporsóhoz szegezni.

3 7 A vámpír hiedelme a románoknál is ismert. A strigoi ugyancsak felkel sírjából és hazajár. Egy strigoi egy egész nemzetséget megevett. Máskor az állatokat falja fel. Védekezésül sírját ki kell ásni, szívét átszúrni. A halott arca vörös.

3 8 Vámpírokról szóló mondák — mint azt Müller, L-Röhrich, L. mondakatalógusa is tanúsítja — szórványosan a német nyelvterületen is előfordulnak.

3 9 Az Ethnographia korai számaiban két közleményt is olvashatunk a vámpírizmusról. Az egyik a lublói kísértet históriája — amelyet Mikszáth Kálmán regényben is feldolgozott —, a másik egy törvényszéki hír egy hullagyalázásról, amely Galícia és a régi Magyarország határán történt egy Sáros megyei faluban. Az elsőben — mint a szerző írja — a mondát Lubló akkor még lengyel lakossága örökítette nemzedékről nemzedékre, a másodikban ugyancsak lengyel és kárpátukrán lakosok terjesztették a vérszopó démon históriáját. Az Ethnographia első számában Matirkó Bertalan részletesen ismerteti a lublói kísértet mondakörét. Lubló város — tizenkét más várossal együtt — 400 évig lengyel fennhatóság alatt állott és a múlt század végéig megtartotta lengyel nyelvét és szokásait. Kaszperek, a rossz hírű borkereskedő, a gazdag mondakör hőse, a lublói városi tanács jegyzőkönyve szerint 1702—1754 között valóban élt. Lelkét hamis esküvel terhelve halt meg és temetése után éjszakánként a nép testi mivoltában látta különböző helyeken megjelenni. „ . .. éjjel az alvókat bántotta, hozzájuk csúszott az ágyba, s verőket szopta. Ha gyertyára gyújtottak eltűnt, ha eloltottak ismét megjelent." A halottat exhumálták, „teste napról napra 34. MJARTAN, Jan 1953. 107-109; 111-113. 35. MJARTAN, Jan 1953. 114; 118-119. 36. BEDNÁRIK, Rudolf 1939. 54, 66-67, 88. 37. HNATJUK, Vladimir Mihajlovics 1912. II. köt. 709-754. 38. BIRLEA, Ovidiu 1976. 386. 39. MÜLLER, Ingeborg-RÖHRICH, Lutz 1967. X. M. 12. 17* 259