Ujváry Zoltán: Gömöri népdalok és népballadák (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 8. Miskolc, 1965)

inkban nyugdíjas éjjeliőr a sertésfarmon. „Az édesanyámtól hallottam sok nótát. Amit most tudok, majdnem mindet tudtam 14 éves koromban. Hallottam itt-ott nótákat, mert sokfelé szolgáltak a szüleim. A summásoktól is hallottam sok nótát. Amióta rádiónk van, ha csak tehetem, meghallgatok minden nóta műsort. Sokat danoltam lagziban, fosztóban, aratáskor. Kétszer felléptem a körzeti népdalversenyen és a járási versenyen. Mindig a nóta jár az eszembe. A gyermekeim már nem tudnak annyira." Gyömbér István. A gömöri szegény sorsú emberek jellegzetes s minden valószínűség szerint utolsó alakja volt. 1898-ban született Gesztetén. Édesapja juhász volt, ő is az lett. Egész életében a szegények sovány kenyerét ette. 1926-ban, amikor megnősült, Felsővályba költözött. Aratott, részesmunkát vállalt és juhászkodott uraságoknál, gazdaembereknél. A pásztordalok, betyárnóták, rabénekek pompás előadója volt. Amikor 1973-ban, 75 éves korában felkerestem, súlyos betegen feküdt; pálinkával gyógyítgatva magát azonban még számos dalt énekelt magnetofonszalagra. Megemlékezett róla Sárosi Bálint egyik könyvében (Zenei anyanyelvünk. Bp. 1973. 114—118.) és a rádióban is. E kivételes tudású nótafa szikár alakját és emlékét idézzük fel Veres János szép költeményével (Irodalmi Szemle, XVI. 1973/5.): Csitt: Gyömbér István énekel pásztortüzek pirosló lángja vetül a karcsú gerendákra Monoton hangjából kibomló vad ősi puszták holdas éje páfrányos erdők ridegsége surran a pohár fenekére Ó, öreg Gyömbér, énekelj, Mint mohó pénzsóvár rokonság, örökségünkért rontottunk rád. 119