Ujváry Zoltán: Gömöri népdalok és népballadák (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 8. Miskolc, 1965)

ről egy-egy faluban a megkérdezettek beszélnek, ill. akikkel a gyűjtő találkozik. Itt nyomban szót kell ejtenünk a jó dalos, a kiemelkedő képességű nótafa-egyéniség fogalmáról.

171 Többnyire a sok dalt ismerő, a jó előadó, a „jó hangú" egyéneket szoktuk kutatásaink során kiemelni és különböző szempontból a dal életére, a hagyományozódásra, a közösségi kapcsolatokra, a személyiségre vonatkozóan stb. vizsgálni. Gyakran háttérben maradnak a közösségnek azok a tagjai, akik éppen olyan jó előadók, mint az ún. nótafák, csakhogy a repertoárjuk „szűkebbnek" bizonyul. Vajon a mennyiség, a számszerűség alapján eldönthető-e, hogy kit tarthatunk kiemelkedő individuumnak? A jó dalos fogalmának megítélésénél tekintetbe kell vennünk a rájuk vonatkozó közösségi véleményt. Voltaképpen azt, hogy a közösség kit, ill. kiket tart jó dalosnak egy-egy faluban. Idevonatkozó vizsgálataim alapján azt mondhatom, hogy a „népi" vélemény szerint nem minden esetben csak az a jó dalos, akit a gyűjtő, a zenefolklorista annak tart, és ez nagyon lényeges kérdés! A jó dalos helyi megítélése a közösség különböző egyedeinek zenei ízlésétől, a dalossal szembeni pszichikai magatartásától, a „rétegbeli" elkülönüléstől stb. nagymértékben függ. Helyi irányítás nyomán többször jutottam „nagyon jó nótás" emberhez, aki szinte kivétel nélkül műdalokat, magyar nótákat dalolt. Újabb és újabb érdeklődésemre elsőként mindenki azt a „nótafát" nevezte meg. S ugyanabban a faluban csak a véletlen hozott össze a régi hagyományt őrző dalossal. Nem kétséges, hogy zenei szempontból melyik individuum a lényeges. Azonban nem felejtkezhetünk meg a 171 Yö. Sárosi Bálint: Zenei anyanyelvünk. Budapest, 1973. 41.; A nótafa fogalmához 1. Csefkó Gyula: Nótafa, szárazfa, mesefa. Ethn., XLI. 1930. 114—116.; Felhívom a figyelmet a nótafa Csefkó cikkében, ill. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában való előfordulásának jóval korábbi megjelenésére: Török Károly írja 1867-ben: „Minden falunak, városnak megvan a maga úgynevezett nóta-fája, ki egyre dalol, mint a pacsirta, hű kifejezője a nép érzelmeinek, megéneklője a különösebb eseményeknek." Török Károly: Magyar alföldi népszokások. In: Magyarország képekben (Szerk.: Nagy Miklós), I. 1867. 187.; L. még: Háhn Adolf': Egy múlt századbeli énekes gyűjtemény. Figyelő (Abafi), 1877 (II), 359—360. 7* 99