Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Nagy Ferenc: Mesterségek Karcsány a felszabadulás előtt

ajtók, ablakok készítésénél használtak. Ezeknek szintén német volt a nevük, plat-bangoknak, vagy blüd-bangoknak. nevezték őket. Aztán voltak az árkoló-gyaluk, amiket helytelenül nud gyalumk neveztek. Volt falcgyalu, nevük valószínűleg német, zinz gyalu, roppant gyalu. Az utóbbi 60 cm hosszú szerszám volt, ami a megmunkálandó anyagot, deszkát egyenesre eresztette. Inren ered mai neve az eresztő gyalu. A gittfalc gyalut keretek készítésénél használták. Aztán volt még a kis stáb és a nagy stáb. Az ajtó lapjára egyes gyalukkal árkokat lehetett húzni, ezek voltak a gründ-gyaluk. Használtak olyan gyalut is, amellyel több árkot húztak, ez volt a gyöngy stáb. A századforduló körül a mesterek a szerszámokat nem maguk állították elő, hanem kész áruként vásárolták meg, bár elég borsos áron. De egyre több szerszámra volt szükség, hogy a mester segédeivel és inasaival megfelelő minőségben tudjon dolgozni. A kisiparos az anyagot mindig úgy használta fel, hogy amikor elvállalt egy munkadarabot, pl. egy szekrény készítését, először költségvetést csinált, hogy miből, ül. mennyiből tudja előállítani. Az anyag használati tárggyá való megmunkálásánál, tehát bizonyos szekrények, ágyak, székek, ablakok, ajtók stb. készítésénél olyan árat kellett szabni, hogy a megrendelő is jól járjon, viszont a mesternek se legyen vesztesége, ne legyen sok hulladék, és azt a 8—9%-os hasznot a mester is megkeresse. A mester társadalmi helyzetéről elmondta, hogy mindig igyekezett a felsőbb osztályhoz igazodni, mert volt rá eset, hogy a vagyonos osztály nyomást gyakorolt az iparra (pl. az adózással kapcsolatban), bár szíve szerint inkább a vagyontalanabb réteghez, a parasztsághoz ragaszkodott. Ez nem volt véletlen, mert pl. egy karszék, egy asztal, egy ablak megrendelését a falu népe adta. „Én magam, abban az időben egy tánciskolát szerveztem községünkben, Karcsa községben és Sátoraljaújhelyben Blájer táncmestert kértem fel, hogy jöjjön ki Karcsára és tanítsa meg a fiatalokat az akkori idők divatos táncára, a krászpolkára, mert bizony Karcsa abban az időben eléggé elmaradott volt. A jegyző ezért majdnem beperelt, de azzal végződött, hogy csak a jövedelmi adót kellett fizetnem." 2. Kovácsmesterség Adatközlőm Majdanics István 60 éves kovács, (báró Senyéi Miklós birtokán volt uradalmi kovács a felszabadulás előtt) a következőket mondta el életéről munkájáról és mesterségéről: „A mesterség nálunk nem öröklődik. Családunkban egyedül én tanultam kovács szakmát. Mesterségemet báró Senyéi Miklós uradalmában Sütő Sándor kovácsmestertől tanultam 1928-tól kezdve. 1931. március 3-án tettem segédvizsgát. Tanuló voltam 3 évig és utána 3 évig segédkeztem. Csak aztán lettem önálló, tehát a bárónál kovács. Ebből az időből való a következő emlékem is: amikor el kellett mennem báró Senyéitől, - mert abban az időben a 3 inaséven kívül még 3 évig kellett segédkezni különböző műhelyekben, és csak aztán lehetett valaki mester — Cigánd községből Debrecenig kerékpárral mentem és útközben sok mester keze alatt dolgoztam. Tartós munkát sehol nem kaptam, csak egy kis alamizsnát adtak mint egy fiatal segédnek. Egy kis ennivalóra 30-40-50-60 fülért. Szóval munkalehetőség nem volt. Nem volt gyárunk, minden a mágnások kezén volt, és mivel nem volt gyárunk, nem tudtunk létezni. 1934. január 16-án Nyíregyházáról Debrecenig mentem kerékpárral, zúzmarás időben. Mire Nyíregyházáról Debrecenbe értem, a kerékpárom összefutott a hidegtől és a zúzmarától. Munkát sehol sem kaptam. Ahhoz, hogy műhelyt nyissak, tehetségem egyáltalán nem volt. 84