Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Kováts György: A diósgyőr-vasgyári munkások élete a felszabadulásig
6—7000 bérrabszolga sínylődik napi 11 óra munka időn át, a 10 órai törvényes munkaidő helyett. Ettől a 7000 embertől naponta 730 napot rabolnak el, noha magában a gyári munkarendben a munkaidő napi 10 órában van törvényesen megállapítva. Mily horribilis számú munkanapot harácsolnak össze ilyenformán, egy esztendőben! De ez még mind semmi! Ehhez még hozzájárul az ostoba feljebbvalók szekatúrája, sőt a mesterek pribékszerű bánásmódja munkatársaikkal szemben, amely sokszor pofozkodásban is megnyilvánul..." Május 1. most már általános munkásünnep, melyre a hatóságok is felkészülnek. Az alispán 1904. május l-t megelőzően így ír a belügyminiszternek: „Május elseje vasárnapra esvén, erre való tekintettel tartok tőle, hogy ezen a napon a szokásos munkásünnep és zavargás nagyobb arányokat ölthet. A szocialisták már is gyűlés engedélyezését és körmenetet kérnek. Diósgyőri és más gyári munkások városba jövetele nincs kizárva. Ezen nagy tömeggel szemben esetleges rendzavarás esetén a városi rendőrség elégtelen, legalább két század lovasságból álló katonai karhatalom készenlétét kérem." A belügyminiszter távirati válasza még aznap: „Intézkedtem, miszerint május hó 1-én Miskolcon két század lovasság karhatalmi segédletként készenlétben tartassák." A „veres templom" és a diósgyőri vasgyár között meghosszabbított gőzmotoros, illetve villanymotoros járat közelebb hozza egymáshoz a várost és a vasgyárat. Az 1905. október 15-én megindult „...vasút immár pompásan jár, összekötvén Diósgyőrt, a vasgyárat és Miskolcot a — nagyvilággal!" A közlekedés kibővítése Miskolc és a vasgyár között sok gyaloglástól kímélte meg a városban lakó munkásokat, s egyszersmind elősegítette, hogy a gyártelepen lakók rendszeresebben kapcsolódhassanak be a városban egyre jobban erősödő szervezeti életbe. Ismeretes, hogy a perecesi bánya munkásai is a diósgyőri vasgyár kötelékébe tartoztak, így velük együtt eszik ugyanazt a keserű kenyeret. A Vas- és Fémmunkások Szaklapja 1907. január 17-i számában így ír az állapotokról: „A diósgyőri és perecesi nyúzótelepről. Az állami gyárakban állítólag jobb szokott lenni a munkások sorsa, mint a magánvállalatoknál. Nem tartom feleslegesnek felemlíteni azokat a kedvezményeket, amelyek a munkások és azok családtagjainak életét itt kellemessé teszi... ... Amíg az állam által jól fizetett urak kényelmes zsöllyéken terpeszkedve, körmüket piszkálva intézik a munkásezrek sorsát, a bőség asztaláról lekerülő morzsákkal elégítik ki a rettenetes éhséget és nyomort. Azoknak a dolgozó ezreknek, akik folytonos rettegéssel gondolnak a máról a holnapra, akiknek folytonos életveszélyeztetés között kell gondoskodni a kielégíthetetlen profit gyarapításáról. A kedvezmények felemelése előtt vessünk egy pillantást a dolgok természetéből jogos, de minden oldalról megnyirbált bérekre és az annak nyomán járó százalékokra. Az osztalékról a beavatottak azt beszélik, hogy az üzem vezetői le és felfelé az összes hivatalnokokon kívül még a gyártelepen lévő kórház vöröskeresztes nénijei is kapnak a munkások rovására. 12 órás munkaidő és 2 koronás napi bérek után a kincstári munkásoktól 6%-ot vonnak le társládai illeték címén. Ebből a pénzből utaznak az urak a mindenféle ínyenc ételektől elrontott gyomruk helyrehozatala végett Karlsbadba gyorsvonatra érvényesített I. o. kupéban. Még a munkás nyomorult vackán, belsejében egy rothadó tüdővel felfordul.. . Vannak kivételesen a nyuzótelepen munkásbarátok is. Obhoczel Béla fejtette meg a munkáskérdést. Szerinte: egy munkásnak elég egy pár tiszta kék ruha, munkába egy, a másik vasárnapra és minden napra kilenc krumpli . ." Obhoczel Béla gyárfőnöknek ez utóbbi mondása fogalommá vált, és ma sem feledik azok, akik már akkor is éltek és még 38
