Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Kováts György: A diósgyőr-vasgyári munkások élete a felszabadulásig
célokat követ, tömegesen iratkoznak be a munkások ..." És ekkor, 1893. január 29-én a diósgyőri vasgyár munkássága is létrehozza első egyletét, a Jószerencse Dal- és Önképző Kört. Az első alapszabály a létesítés célját az alábbiakban fogalmazza meg: „A dalkör czélja a dal művelése, a társasélet fejlesztése és a magyar nemzetiség eszméinek terjesztése. Ezen czélok elérése érdekében az egylet a működő tagok részére hetenként legalább kétszer dalórákat tart, melyeken a működő tagok az énekből elméleti és gyakorlati oktatást nyernek. Továbbá dalestélyeket, kirándulásokat rendez ..." A gyár vezetésének és a hatóságoknak egyre nagyobb gondot okoz a szocialista eszmék beáramlása, ezért az egylet létrehozását csak a gyári tisztviselők vezetése mellett engedélyezik, hogy rajtuk keresztül állandó ellenőrzést gyakorolhassanak. Ez a körülmény sok vitát, igaztalan értékelést és ítéletet váltott ki a felszabadulást követő években, pedig a vezetés ellenére és mellett, a Jószerencse a vasgyár munkásainak ekkor még egyetlen művelődési lehetősége. Az akkori közszellem és a gyártelepen is kialakult kasztrendszer miatt az alkalmazottak dalegyletébe munkásokat nem vettek fel, az ugyancsak 1893-ban alakult vasgyári zenekar viszont csak nagyon kevés, hangszert ismerő munkást fogadhatott be. A gyár munkásai — több oldalról bizonyíthatóan -- a Jószerencse Dal- és Önképzőkörben találtak helyet a társaséletre, a dalkultúra ápolására, itt rakták le a munkásszínjátszás és az első munkáskönyvtár alapjait is. 1948-ig, tehát 55 éven keresztül a Jószerencse egylet neve fogalom Diósgyőr-vasgyár közönsége körében, azután pedig olyan hagyomány, amelyet emlegetni, amelyre hivatkozni nem szégyen! A munkásokból álló férfikar első fellépése 1893. július 16-án a Ládi-erdőben rendezett majálison történt, amely később hagyományossá vált a vasgyári munkásság körében. A munkásszínjátszók 1894. október 28-án léptek először színpadra, amikor Ocsenás János rendezésében Tóth Kálmán: Az ördög párnája c. népszínművét mutatták be. Az egylet munkájának egyik legkiemelkedőbb állomása az 1895. október 2-án létrehozott első munkáskönyvtár, amely a munkások körében útjára indította a könyvet, minden idők legfontosabb művelődési forrását. A Jószerencse Dal- és Önképzőkör szakosztályai — a férfikar, a munkásszínjátszás és a könyvtár .valamint a muzsikálni tudó munkások közreműködésével alakult vasgyári zenekar az ország második ipartelepén a munkások és hozzátartozóik ezrei számára nyitják meg a művelődés, a műveltség kapuit. Különösen megnyíltak a lehetőségek a munkásétterem megnyitásával. Ez a munkásétterem — amelyet a köznyelv találóan nevezett el hodálynak, ,,lovardádnak — nevének megfelelően a munkásétkezést szolgálta. A 12 órás munkaidő egyórányi étkezési szünetében ide hozták el a feleségek vagy a gyerekek ételhordóval a szerény ebédet, amelyet az apa vagy a testvér itt, asztal mellett — gyakran megosztva a gyerekekkel — fogyasztott el. Ezt a hatalmas termet tette alkalmassá a Jószerencse Dalkör a különböző művelődési lehetőségek lebonyolítására és vette birtokba 1895. november 17-én ünnepélyes keretek között, melyről a Borsodmegyei Lapok 1895. november 22-i száma többek között ezeket írja: „A diósgyőri vasgyárban e hó 17-én, azaz vasárnap szép és lélekemelő ünnepély folyt le, amelyet a Jószerencse dalkör a hatvan méter hosszú munkás étkező terem megnyitására rendezett. A megnyitó ünnepélyen — mely, hogy annál népszerűbb és látogatottabb legyen ingyenes volt — körülbelül 1500-an vettek részt..." 1900. február 14-én korszerű színpaddal bővült a terem, ezzel tovább javultak a lehetőségek. Az épület a diósgyőrvasgyári művelődés jelképe lett. 1964. augusztus l-ig, tehát 70 évig szolgálta a vasgyári munkások és családjaik művelődését. Az 1970-ben lebontott épület külsőségeiben ugyan sohasem volt méltó a diósgyőri gyár gazdasági eredményeihez, de szerénységében, sokszor korszerűtlenségében is gazdagon árasztotta magából a vasgyári munkások nehéz, gondokkal és bizonytalansággal teli életét megszépítő művészeteket, az irodalmat, a zenét, a filmet (2—3 kép). 34
