Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Szűcs István: A falusi nők helyzetének változása három nemzedéken keresztül
Ha a cselédasszony hetente egyszer, ha be tudott jönni a faluba, zajdát (nagy batyut) kötött a hátára és egész hétre való sót, petrót, cukrot egyebet bevásárolt. Néha a tanyáról egyenesen a pataki piacra vitt áruinivalót: kevés kukoricát, tehén hasznát, pár baromfit, egy kevés kőtőpénzt csinálni. Ezek a cselédasszonyok nevelték a legtöbb jószágot is. Mert a falusi szegényember (a gazdasági cseléd is) nem a házból, nem a bérből élt elsősorban, hanem a jószágtartásból, annak hasznából. Egyik gyermek a tanya körüli legelőn őrizte a malacokat, a másik a kislibára vigyázott, harmadik a kistestvérét pesztrálta, negyedik az iskolában volt, ötödik az anyjának segített, a hatodik már napszámba járt, a hetedik a stafirungját készítette nyugalmasabb időkben. A felszabadulással lezárult az a korszak, amelyben közhasználatú szó volt a kepés. Kepés az az arató, aki — rendesen — bandában többedmagával előre kialkudott bérért, természetbeni részért, (ez a rész lehetett egyhetedtől akár egytizennegyedig bármennyi) részes aratást vállalt olyannál, aki maga nem tudta learatni az életet, a kalászos termést. A képesek férfiakból és nőkből szervezkedtek egy bandába. Míg Szabolcsban egy kaszaalja három személyből állt, a kepés aratásnál: kaszás — mindig férfi — marokszedő — szinte kizárólag mindig nő — és kévekötő — mindig legény — addig itt Zemplénben, közelebbről Vajdácskán párban arattak. A kaszás férfi és a magamellé választott félkezes vagyis marokszedő nő. A Nyerges-tanyához tartozó prépostsági birtokon, a közeli Sárospatakhoz tartozó Halász-homok tanyán Windischgrätz Lajos birtokán és a Schutz-féle Ágóci-féle birtokon legalább 150 pár (köztük mintegy 75 nő) végezte évről évre ezt az igen nehéz munkát. A kepés munka tartozéka volt a részesaratás is. Sokszor a szerződésnél megállapodtak: csak úgy jöhetnek aratni, ha a csépléshez is leszerződnek. Ha volt elég munkaerő, naponta (hajnali 3 órától este 11 óráig) elcsépeltek 230 mázsát is. Ebben a poros, nehéz munkában a nők a cséplőgépen, mint kévevágók (esetleg kévés kazlon kéveadogatók) dolgoztak, továbbá a törek-kaparók és törekhordók nehéz munkáját végezték. A század elején a nő kizárólagos helye a család volt. Munkát nem kapott, nem is vállalhatott másutt. Anyja volt a gyermekeinek, szakácsnő, mosónő, foltozó, jószággondozó, mindenes. Az idősebbek tiszte volt a gyermekek (unokák) őrzése, nevelése. A munkabíró középkorúak a mezőn dolgoztak, vagy a magukéban, vagy a máséban, napszám ellenében, fogatért, vagy segítségképpen (kaláka). Az anya vette a családtagokra a ruhát, osztotta be a keresetet, adott a legényfiúnak vasárnap fröccsre, a lánynak a stafírungot ő spórolta össze évek alatt, ő adott a férjnek néha egy-egy féldecire, egy pakli dohányra. Esténként a fonáson kívül foltozott, mert új ruhára csak nagyritkán jutott, az is inkább a legénysorba serdült fiú, és az eladó lány számára. A család nőtagjainak tiszte volt a családtagok ruházatáról gondoskodni. A hétköznapi ruha (alsó és felsőruhák egyaránt) zömében az asszony és a lánya vagy lányai által font kenderből szőtt ruhadarabok voltak. Ingvállt és pendelyt, inget, kötényt, a férfiaknak nyári vászonnadrágot, lábravalót és a háztartásban használt egyéb textiliákat ők készítették. Ügyes asszony a kötényéből is el tud tartani egy családot mondja a falusi bölcsesség. A vajdácskái nők mindig ügyesek voltak abban, hogy a pataki és újhelyi piacon hogyan lehet forintra átváltani az árut. Gyalog mentek és gyalog jöttek, ezt is csak többletmunkában végezték, mert az ebéd miatt haza kellett érni. El kellett készíteni és küldeni vagy vinni az ebédet a mezőre. 202
