Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
É. Kovács László: Erdei munkások életviszonyai Gömörszőlősön a XX. század első felében
cipőt vitt, az is a kezében vitte. Mentek hosszú libasorban, szünet nélkül tartó beszélgetés közepette. Ha a férfiak az előre megbeszélt helyen kezdhették a munkát, akkor nem volt baj. Gyakorta előfordult azonban, hogy naphosszat mentek, míg munkába állhattak, és hiába hagyták meg, hogy hol lesznek, hol keressék őket. Ilyenkor aztán asszonyaik estig hordozták erdőről erdőre, sőt néha haza is vitték az ételt. Az asszonynép egyike-másika nemcsak a közeli, hanem így a távoli erdőségeket is megismerte. Megérkezésük után nagy csend lett az erdőn. Ebédhez még az egy bandába tartozók is külön-külön húzódtak, úgy telepedtek le, hogy „ne lásson senki a fazekába." A cserhántás munkafolyamata. A cserhántasra kerülő erdő nyilasokra történő osztása, a nyilasok elállása, választékonként feldolgozása éppúgy történt, mint a téli favágás alkalmával. A döntögetést, legallyazást é s a szaggatást a hántolás, a szárítás, a kötés, majd a kazlazás követte. A munka sorrendje: a) a cserkéreg leválasztása hántással (késeléssel), lefaragással, ill. pántlikázással, megveressél és leütögetéssel. b) a cserkéreg nyeredék kiállítgatása, kiteregetése c) a megszáradt cserkéreg összehordása, osztályozása., bekazlazása, betakarása d) a bekazlazott cser felkötése kévékbe, majd ismételten kazalba rakása e) a cser beszállítása, fuvarozása a cég telephelyére, a csertelepie. A cserhántás az első világháború végéig nagy pontosságot, rendet követelő munka volt. A csert, mint fontos nyersanyagot nagy gonddal kezelték. Megkövetelték az előírások maradéktalan betartását a munka minden mozzanatában. Erdővidékünk faállományából csak a tölgy és a cserfa került hántásra. A tölgyet (csertölgy) bőrcserzésre és festékgyártásra használták. A cserfát csak azért kérgeitek, mert így tüzelőként kalóriadúsabb lett. Köztudott, hogy a kérgeletlen fa szijács állománya az időjárás viszontagságai, a farontó gombák és a rovarok pusztítása következtében rövid idő alatt elértéktelenedik, tüzelőértéke szinte felére csökken. A két világháború között a cser fokozatosan veszített ipari jelentőségéből. Ebből eredően a cserkezelés bonyolult műveletei is leegyszerűsödtek. A kidöntött, legallyazott fát húzogták, felszaggatás után lombos faágakkal betakarták. A legallyazásra azért volt szükség, hogy a kéreg alatti nedv ne szívódjon fel a korai felmelegedés következtében. A takaratlan fára hamar rászáradt a kéreg. A rámelegedett kérget pedig csak faragással vagy bókolással lehet eltávolítani. A cserhántó a rődeket maga elé állította úgy, hogy kicsit maga felé döntötte. A rődek felső végén a kést a kéregbe vágta, majd egyenletes tolónyomással végighasította. A következő mozdulattal a kést a kéreg alá nyomta, a rődeket bal kézzel jobbra a kést pedig jobb kézzel balra tolva, feszegető mozdulatokkal egy darabban vette le a kérget. A meghántott rődeket több facsomó középpontjába, az öl ill. kubik későbbi helyére lódította, vagy buktatta. Hajói jött a cser, ment a munka. A csertörő bakónak azonban mindig kéznél kellett lenni, mert minden csomóban akadt egy-két görcsös vagy bozás fa, amelyet jól meg kellett verni és csak azután volt érdemes hántolókés után nyúlni. A csertörő bakó elhasznált fejszéből készült úgy, hogy a kopott vágóélt a kováccsal levágatták. Maradt a fejszefok, amelybe rövid, kb. 30—40 cm-es nyelet vertek. Baknak vagy tuskónak egy 15—20 cm átmérőjű rődeket meghegyeztek és saját súlyánál fogva verték a földbe. Esőszegény tavaszon gyenge volt a nedvképződés. Ilyenkor nagyon nehezen jött a cser. A szép sima rődeket is végig kellett verni, néha több sorral is, hogy leszakadjon a kéreg. Nem haladtak, annál inkább elfáradtak a folytonos ütlegelésben. A megvert fáról foszlányokban, sallangokban vették le a csert, ennek bizony a cég sem örült. A tölgyfa ágaiból nyesett vagy fejszézett véknya rődekeket szintén bakólni kellett: legalább egy sorral, hogy leváljon. A tölgy csernek (haszoncsernek) nagy volt a becse. A cserfakéreg viszont csak tüzelőnek volt jó, a hasznos 149
