Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Vass Tibor: Az ózdi acélgyári munkásság életviszonyai a XX. század első felében

bélésű kemence volt.

3 A csarnok szerkezete fából készült. A vaskertben térdarupálya nem volt. A kemencék betétanyagát lejtős pályán, fogaskerekű elektromos mozdony tolta fel a kemencék elé (2. kép). A betétanyagokat berakódaru rakta a kemencékbe. A betétanyag vásárolt és saját acélhulladékon kívül szilárd nyersvas volt, mivel Ózdon ebben az időben még nem voltak kohók. A szilárd nyersvasat főleg Likérről és más felvidéki kohókból szállították. Az SM-kemencék fűtőanyagául az Ózd vidéki barnaszénből előállított generátorgázt használták. Az öntőcsarnokban az öntés üstkocsiról öntőgödörbe történt. Az üstkocsi mozgatását az öntőcsarnok egyetlen gépi berendezése, az elektromos, vágányon mozgó, úgynevezett „ormányos"-daru végezte. Az öntés úgy történt, hogy az öntőkocsit a vágánydaruhoz kapcsolták, és ez vonszolta az egyik kokillától a másikhoz. A kokillák az öntőgödörben voltak elhelyezve (3. kép). A kokillák és a megszilárdult acéltuskók kiemelését szintén az ormányos vágánydaru végezte. Az acéltuskók súlya 2,8 tonna volt. 3. kép. Az acélmű öntőcsarnoka (a századforduló körül) Az üzem közbeni csapolólyuk-eltömődés megakadályozását és a kemencékben lerakódott salak egy részének eltávolítását feszítővasakkal és kaparószerszámokkal végezték. A nagy igénybevételnek kitett kemencefenék kopását 10—11 naponként állították helyre az eredeti méretnek és alaknak megfelelően. A javítást melegen, tűzálló anyag bedobásával végezték. A gyártott acél túlnyomórészt kevés karbontartalmú, csillapítatlan kereskedelmi lágyacél volt. Az acélmű évi termelőképessége négy kemencével elérte az 55—60 ezer tonnát. A századforduló után az ózdi Martin-acélmű üzemi eredményei olyan kedvezően alakultak, hogy Salgótarjánban beszüntették a már korszerűtlenné vált Thomas-acélgyár11