Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Fejes László: Egy miskolci kádármester
A legényegyletnek szerte az országban voltak csoportjai, jól felszerelt otthonokkal, átmenő szállásokkal. Ez azt jelentette, hogy a vándorúton elhelyezkedést kereső legények néhány éjszakára szállást, sőt kosztot is kaptak az egyletben és a helybeli mesterekhez az egylet tagjai, vagy vezetői be is ajánlották. Esténként az volt az első, hogy érdeklődjünk, kik vannak, milyen szakmabeliek az átmenő szálláson. Akkor aztán közrekaptuk a legényeket, összebarátkoztunk és amiben tudtunk, segítettünk. Címeket írtunk fel, barátságok születtek, maradandó kapcsolatok, amelyek az életben még sokszor jelentettek segítséget. így telt el a három esztendő, s egyszer csak ott álltunk az Ipartestület Elnöke előtt, aki ünnepélyes keretek között átnyújtotta a jegyző által kiállított segédlevelet. Remekmunkának egy 15 literes kishordót csináltam, amit a rajztanárom azon nyomban meg is vett. Volt nagy öröm a háznál. Édesapám módfelett büszke volt a kádárlegény fiára, én meg csak azon törtem a fejemet, hogy most már hova, merre? Az volt ugyanis a közfelfogás, hogy a vándorévek nélkül nem segéd a segéd, mert csak idegenben tanulhat meg igazán a maga lábán járni, és pontosan, felelősen dolgozni. Előbb azonban letöltöttem még a búcsúhetet, ami a gyakorlatban két hetet jelentett a mester műhelyében — ajándékban. Ez dukált, ez már így illett és nem is sajnáltuk. Már említettem, hogy a vásárokon hogyan lesegettük a jobb mestereket, a vándorévekre gondolva. Én egy gyöngyösi mesterrel ismerkedtem ilyenformán, Rusznyák Dezső kádár mesterrel. Most, hogy szabad voltam, anélkül, hogy egy lapot is írtam volna Gyöngyösre, gyalog nekivágtam és elmentem. A vonat még igen drága volt, kb. két, két és fél napi munka díjába került volna a jegy. Vittem magammal a segédlevelemet, meg ajánlá§t a mestertől és a legényegyleti tagsági igazolványom. Ennyi volt a felszerelésem, amikor a gyöngyösi Legényegylet vándorszállására bekopogtattam és engedélyt kértem a maradásra. Alapos szemrevétel után helyet kaptam és estére már minket is úgy közrekaptak a gyöngyösi iparoslegények, mint mi a hozzánk érkezőket. Egy jóbeszédű legény, Túri Jóska, — később kedves pajtásom — biztatott: „na, majd én elajánlak valakinek". Én csendesen céloztam rá, hogy ismernék egy mestert a vásárból, Rusznyák urat. „Dezső bácsit" — kiáltotta. „Hiszen ő jó ismerősöm, majd én beszélek vele, ne félj semmit." Másnap el is mentünk, de a dolog nem volt ilyen egyszerű, mert az öregnek éppen nem volt szüksége munkásra. „Ejnye, Dezső bácsi, legalább 2 hétre tessék már felvenni ezt a legényt, hogy keressen annyi pénzt, amivel tovább tud utazni" — kérlelte Jóska a mestert, és én maradtam. Maradtam teljes 4 esztendeig. Ez 1930-ban volt, május környékén, hogy Rusznyák Dezsőnél dolgozni kezdtem. Mivel ott is bejártam a legények közé, a barátok szaporodtak, én meg igen éreztem, hogy szegényesen vagyok öltözve, ruhát kell csináltatnom. Azt ajánlottam a mesternek, hogy hadd dolgozzam darabszámba. Itt egy puttonyért 50 fillért kaptam (1 kg sertéshús pengő volt). Rövidesen csináltattam 32 pengőért egy szép tropikál ruhát. Nőtt a keresetem, de nőtt az igényem is. Az őszi szezon egyre több munkát adott, mivel véglegesen kiléptem az átlagfizetésből a darabbérbe. Az átlagfizetés heti 6 pengő volt és teljes ellátás. Egy káposztás hordó 2 pengő volt, ezt reggel 5-től este 7-ig meg tudtam csinálni. Egy 150 literes hordó szintén 2 pengő volt, heti 10—12 darabot is megcsináltam, de ekkor már belementem a vasárnap délelőttbe is. Nem fért a zsebembe a pénz, felutaztam Budapestre a Corvinba. Fekete zakó, csíkos nadrág volt a divat. Ehhez vettem még bársonygalléros felöltőt és pincskalapot csináltattam. Ezt egy másoló szerkezet után vasalták frissen az üzletben úgy, hogy a keménykalap nem szorított sehol. Már csak egy pár fehér szarvasbőr kesztyű hiányzott és utaztam is haza, hogy bemutassam az első bő félév előrehaladását. Olyan büszke voltam, hogy alig érte a lábam a földet és úgy, kesztyűben kezelgettem a rokonsággal, míg az egyik nagybátyám azt nem mondta: „azért Te Lali, azt a kesztyűt 8* 115
