C. Nagy Béla - Sztareczky Zoltán: A cekeházi Sivák család népdalművészete (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 6. Miskolc, 1965)

- 19 lassú, vontatott, de a nyugodt, hanyag külső csak a hus, melynek gerince biztonság, égő szenvedély. Mindkettőjük széles dalismerete gyakran jár azzal a következménnyel, hogy egyes dallampéldányok, ismeretének elsőbbségén vitáznak. Pedig nincs szükségük erre, mert dalismeretük csak az ujstilusban érintkezik, egyébként eléggé eltérő» Siváké az ősöktől hagyományozott régi réteg, Sivéknéé a ballada, nópszokási dal /betlehemes/, a summás, vásáros, koldus, gyermekdal és a sirató. A siratás asszonyok dolga ós Sivákné utoljára akkor élt vele, amikor szülei a házukban égtek a Szerencs melletti Csillagtanyán. Annára biztonság jellemző, méghozzá a legkuszáltabb dallamszövevónyek között* Az ő éneke csupa melizma, hajlítás, szinte elvész a hangszine benne. Ilona ártatlan, szép hangját is biztonság és hév fűti. A gyűjtő nem tudja, mitől olyan rokonszenves ez a hang: zeneiségtől, vagy a tudással telitett szerénységtől? Margit szép, nyugodt hangja mögött sok gyermekkori emléket, zenei élményt lehet érezni. Pedig ő már fel is hagyott a dalolással, kizárólag nekünk énekel a jó testvér, hogy szinesedjék a Sivákokról festett kép. József szép, kicsit melodramatikus tenorhangjában természetes báj szerény énekesi hiúsággal ölelkezik. Julia húzódozik a régi daloktól, aztán sok nevetgélés után nagy biztonsággal belecsap egy roma-nótába. A Sivák család szétszéledő tagjait ma is összetapasztja egyazon érzés; a gyerekkori közös dalolás emléke. Nekik ma is a népdal a szórakozásuk, ezt hallgatják a rádióban, amikor összegyűlnek a nagy juhász hombárban. Érdekli őket más honi tájak dallamvilága, de bár gyorsan tanulnak, azokat mégsem érzik annyira magukénak, mint a szülőktől tanult családi örökséget. Egy táj lelke ossz-