Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)

6 mint külső szemlélőkbén, a fonóházakba igyekvő fiatalság. Iá» ^ása, a fonóházakból kiszűrődő nótaszó hangja hangalatos, romantikus képzeteket keltett bennük. Idill, enyelgés, apró, zavartalan örömök - igy szokták emlegetni a fonót azok, akik a megszépitő távolság aranyos kdeiében ábrándoztak róla. A valóság a maga részleteiben ós őszinteségében raast mutat. Kbben a társas életben voltak bájos pillanatok, zajongó öröm, mulatozás, versengés a szerelemben, de voltak prózai jelenetek, nyers összeütközések, kisebb-nagyobb sebek, melyeket gyakran azok szenvedtek el, akik a társas fonó rendjével kerültek szembe, ~ s mindezek hátterében egy régi társadalmi élet árnyéka borongott, mely nyomasztólag hatott a népre: szegényes körülmények, egészségtelen munkakörnyezet, az egészségre ártalmas fonás, üldöztetés a közigazgatási szervek részéről, aggódó őrködés, félelem es olykor-olykor riadt menekülés a csendőrség zaklatásai elől. A fonó nem volt egészen idill és költészet« A lenézett ós üldözött népi kultúra egyik viharvert területe volt, melyben gyomok és virágok egymás mellett teremtek meg és élték SZÍVÓS életüket. Az a vonzóerő, ami összetartotta a régi munkaközösséget, egyéb szórakozási alkalmak hiányában a társas munkának a mesével, közös játékokkal, dalokkal való összekapcsolása, az osszeszokás ereje volt. Az közösség nem részesült külső támogatásban.» AZ egyházi szervek elitélték, ,a közigazgatási szervek, hatóságok üldözték. Mégsem tudták megsemmisíteni

Q A. fonóéletet uj termelési viszonyok létrejötte, uj gazdasági-társadalmi életforma szüntette meg. Borsod megyében is a fonóél

et hagyományos kategóriái fejlődtek ki, mégpedig sokfele változatban és színben, Borsod-Abaúj-Zemplén ".egye táji sajátságainak, nép-