Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

rajta, hogy én belőlem muszáj ennie, ha pedig eszik, a gyomrát én is szétszaggatom. — Hát te harmadik, letöregebb menyem? — Én meg válok olyan kápolnáé, hogy lesz ott első, másogyik, harmagyik harangszó, ha pegyig én belém belém jönnek, egy vest egybe összeroskadok, ott ütöm agyon őköt. — No hart halljátok menyeim, én meg tudjátok-e mi leszek? Odaállok az országútra, vagy máshova, ahol kell, az egyik szájam szélit lehúzom a földre, a másikat a lebegőbe, oszt ha arra jönnek, a gyomromba muszáj jönni mind a hármoknak. Elek Sándor ahogy ezt meghallotta, ettől megihedt. Egybe ment a két bátyjához. — No két bátyám, evés, ivás, kártyázás elég volt, most már gyerőnk, nyergelj őnk. összeszedték hát mönnél hamarabb magokat, kivezették az ólból a lovakat, ráültek a Jézus neviben, de csak olyan sebesen, ahogy csak tudott a három ló. Ahogy mennek, ott látják az országút mellett az aranykutat. Az meg eresztett rájuk ollyan szomjúságot, hogy alyig tudtak egymáshoz szóllani. A letöregebb mégis megszólal: — No ha Isten segít abból a kútból iszónk, mert szomjan hálánk meg. — Előbb majd én — így mondja Elek Sándor —, aztán úgy ti. Avval ahogy odaugratnak az aranykúthoz, kikapja Elek Sándor a kardját a hüvelyiből, belevágja a kút ravásába,

6 hát vér buggyan fel utánna. — No lássátok, ha ebből ittatok volna, nem éltetek volna semeddig. Avval tovább haladtak. Ahogy mennek, nemsokára elétanálják az almafát. Abbul meg ollyan szag verődött az orrukhoz, hogy ím egybe megkívánták az almát, de Elek Sándor azt mondta: — Majd én eszek letelőbb, két bátyám az almából, oszt úgy ti. ' Arra odavág az almafa derekához a kardjával, hát abbul is vér bugygyant ki. — No lássátok, ha ebbül ettetek volna, ettül is a halál fia lett vón mindkettőtök. Tovább mentek hát. Egyszercsak megtalálják a kápolnát. Már messziről hallják az első harangszót, tovább mennek, húzzák a másodikat is, mire a kápolna közelébe juttak, éppen a harmagyik beharangszot húzták a toronyba. Azt mondja a középső: — No de már oda csak bemenőnk hálát adni, hogy idáig az Isten megsegített! — Bemenőnk, bemenőnk — mondja Elek Sándor —, de én mének előbb, tyik meg utánnam. Mikor odaérnek, Elek Sándor belevág a kardjával a kápolna oldalába, hát onnan is vér buggyan ki. — No két bátyám, lássátok, most már harmadszor is megmentettem az élteteket. Gyerőnk hát tovább a Jézus nevibe. 6. a kút kávája, kerítése 17 257