Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

— Hát te, letöregebb menyem, mikorra várod? — Én meg tizenkettőre, hacsak valami baja nem kerülközik. Itten Elek Sándor, ahogy ezt meghallotta, megrázkódott, megint emberré lett, s visszament a faluba, a két bátyjához. Azok akkor is javába ettek, ittak. De csak került, fordult Elek Sándor, s azt mondta a két testvérbátyjának: — No két bátyám, mulassatok, de részeg ne legyetek. Elmének még egy kis időre. El is ment az országútra. Ahogy megy, elétalált ott egy kőhidat, az alá leült. Ahogy közeledik a tíz óra, jön a hatfejű sárkány nagy dobogással. Mikor a hídhoz ér, megbotlik a lova egy kőben: — Co fel, lovam! Kutya egye a véred — így mondja a sárkány —, de megbotorászol, talán bizony Elek Sándort érzed itt? Arra Elek Sándor kimegy a híd alól, s odakiáltja: —• Hát mi bajod, te kutya? Keresztül nyomodat nem léptem, mégse mehetsz el, hogy belém ne köss! — Ha csakugyan te vagy Elek Sándor, hát eb az anyád, te kölyök, gyere ki, vívjunk meg! Elek Sándornak se kellett több, kiugrik az országútra, kardot ránt, összemegy a sárkánnyal. Addig vínak, veszekednek, hogy utóvégre a sárkánynak mind a hat fejit levágta. Azután a sárkány lovának a terhelő szíjját megtágította, hát arra Sötétség országában a csillagok mind ragyogni kezdtek. Itten Elek Sándor a lovat odakötte egy fához, maga pedig visszament a kőhíd alá, oszt ott kérte az Istent, hogy segítse meg továbbra is. Telik-múlik az idő, úgy tizenegy óra tájban jön a tizenkét fejű sárkány nagy dobogással. Ahogy a hídra ér, ennek a lova is megbotlik, mint a másiké. Ez is csak azt mondja a lovának: — Co fel, lovam,! kutya egye a véred, de megbotorászol. Talán azt érzed, hogy Elek Sándor megölte az öcsémet? Hej! volna csak itt, egybe szétgázolnám! Arra Elek Sándor kiugrik a híd alól, nagy mérgesen összemennek, viaskodnak, küzdenek egymással, de hogy ím Elek Sándor jó kemény gyerek volt, sorra levagdosta a tizenkét fejű sárkány fejit is. A terhelő szíj j at ennek a lován is megtágította, hát arra az égen kisütött a Holdvilág, s csak úgy szolgált abban a Sötétség országában, mint másfele. A lovat azután odakötte a másik mellé a fához, s harmadszor is lement a kőhíd alá. Várta a tizenkettőt. Éjfélkor csakugyan jött a huszonnégy fejű sárkány, de még szörnyűbb dobogással, mint a másik kettő. Ahogy a hídra érnek, ennek a lova is megbotlik, s azt mondja a sárkány: — Co fel, lovam, kutya egye a véred! de megbotorászol! Talán bizony azt érzed, hogy Elek Sándor megölte az öcséimet? Hej! forgós erre meg amarra, ha most itt volna, de szét is szaggatnám,! — Éppen itt vagyok! — kiált oda Elek Sándor —, nohát víjjunk meg egymással. 255