Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

meg a százmázsás kardot, puskát, mindent magához vett, s felült a nyeregbe. A király is, a királyné is a sok fényes urakkal ott nézték a kastély udvarán, hogy mi lesz. Zöldlevél, meg a ló körülmennek egyszer, körülmennek kétszer, de csak úgy, mint a sebes szél. Mikor harmadszor is megkerülik a kastély udvarát, hát egyszercsak a ló, mint a pacsirta madár, felemelkedik a lebegőbe, körüljárja az egész várost Zöldlevéllel, aztán memmeg leszáll a kastély közepére. Akkor Zöldlevél újból megsarkantyúzza a lovát, az meg nekirugaszkodik, úgy kiugrik a kastély udvaráról, hogy a kapu felett a kőgombot is. lerúgta. A kőgomb meg egyenesen neki a mustohának, de csak olyan erővel, hogy egybe agyonütte. Zöldlevél meg ment tovább a táltos lován hetedhét ország ellen. Ahogy így mennek az országúton, hát látják, hogy ím egy nagy szikla előttük, út meg sehol, semerre, csak egy nagy lyukon lehet keresztülmenni, amelyiknek a túlsó végin egy vén boszorkány lakált. Ahogy a lyukhoz érnek, azt mondja a táltos lovacska: — No édes gazdám, jól megfogódz, hogy le ne ess! Avval aztán neki a lyuknak, hogy majd azon átugratnak, de bizony Zöldlevél leesett, ott maradt. Mit volt mit tenni, beköszönt hát Zöldlevél a boszorkányhoz, hogy: „Adjon Isten, öreganyám! Zöldlevél volnék. Lovamnak, magamnak szállást keresek. — Hallottam már híred, de még akkor a világon se voltál — így mondja a boszorkány. — No de ne búsulj, magadnak, lovadnak ennyiinnya való lesz bőven, aztán valami száraz alját is találunk fekvőhelynek éjszakára. Ügy is volt. Ettek, ittak, aztán elpihentek. Másnap ahogy megvirrad, azt mondja a boszorkány: — No édes fiam, Zöldlevél, nézzünk körül a portámon, mim van, mim nincs? — Avval elmennek a ház végibe, a fészer alá. Hát van ott egy kis maimocska, de csak ollyan, hogy a kő akkor is csak úgy sergett benne, mint mikor a szemet őrli a malomban. Zöldlevél csak bámulta. De ahogy bámulja, a vén boszorka üstökön kapja Zöldlevélt, egy nagy késsel összevagdalja apróra, felönti a garatra,' megőrleti. Lett hát Zöldiével egy nagy hústömeg, azt a boszorkány belevágja egy kád vízbe, hát lelkem teremtette, ha hiszik kiédtek, ha nem, a fiú újfent egybeállapodott. Kérdi tőle az öregasszony: — No hogy érzed magad, édes fiam? — Jaj! öreganyám, úgy, mintha mindenem el vón esve. — Akkor másodszor is belevágja a vízbe. — No hogy érzed magad, édes fiam? — Fáradtan öreganyám, mintha harmadnapja nem aludtam vóna. Harmadszor is belevágja hát a vízbe, de már akkor azt mondta Zöldlevél: — Jaj! mintha újontan szülöttem vóna, még hétszerte könnyebben érzem magami, mint eddigelé. 247