Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

egybe ollyan fajin nagy derék legénnyé lett, hogy a feleségi is egybe beleszeretett. Magukval vitték aztán az öregeket is, el a királyi kastélyba, s éltek boldogul. Tán még most is élnek, ha meg nem haltak. (Mikófalva, Heves megye, 1912.) 13. PIPAKUPAK GYEREK Volt egyszer ezen a széles világon egy ember, meg egy asszony, de hogy ím gyerekek sohse volt, csak úgy kettecskén éldegéltek ők a maguk szegénységében. Volt ennek az embernek egy garasos, kupakos pipája. Egyszer hogy hogy nem, a pipa leesik, összetörik. Az ember elkáromkodja magát, félrerúgja a cserepet, de az asszony titokban felveszi a pipakupakot, zsebre dugja, hátha még valamikor hasznát is veheti. Egy reggel az ember kenyeret, szalonnát tesz a tarisznyájába, kimegy a rétre kaszálni. Kaszálgat aztán ő úgy délig, az asszony meg azalatt ebédet főz otthon az urának. Ahogy ott tesz-vesz a kemence padkáján, egyszercsak felsóhajt: — Én Istenem, ha csak legalább akkora gyerekem is volna, mint a pipakupak, aki az ételt kivinné! Arra a pipakupak elkezd az asszony zsebibe kiabálni: — Édesanyám! Édesanyám! — Ki az? — kérdi az asszony nagy ihedten. — Én vagyok a Pipakupak-gyerek! — Avval kiugrott a zsebiből, de csak akkurát ollyan nagy volt, mint a pipakupak. — No ha kívánt édesanyám, itt vagyok. Majd elviszem én az ételt, csak kösse a hátamra a tarisznyát, az ételt meg adja a kezembe. Az asszony úgy is tett, Pipakupak pedig elindult az étellel az apja után. A szegény ember a nagy kaszálásban úgy megehült, hogy ím déltájban egyre csak azt nézte már, jön-e az asszony az ételvei? Pedig a delet még else harangozták a faluba. Oszt hogy senkit se látott, gondolta, van egy kis kenyere, szalonnája, megeszi ő azt ebédre. Bement hát a kunyhóba. Ahogy belép, ott lát a földön egy fazék kompér levest, meg egy tál túrós galuskát. Mét ammód szerint gőzölgött mind a kettő. Szörnyen elcsodálkozik: — Hát ezt ki hozta idi? — Én hoztam, apám! — mondja Pipakupak a fazék mellől. — Hát te ki vagy? — kérdi a szegény ember. — Én Pipakupak gyerek vagyok, akit az Isten kiédnek a törött pipája helyibe adott. — No ha nekem adott, hát ülj idi fiam a földre, egyél te is. — Nem vagyok én éhes, édesapám, — mondja Pipakupak —, de hun a kaszája? Addig is, amíg kiéd eszik, én majd kaszálok. 242