Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

Ez a szegény teremtés meg, hogy most már se anyja, se testvérbátyjai, elindult hát országgá, világgá, hogy majd felkeresi a tizenkét testvérbátyját, akik holló képiben elrepültek. Ahogy megy mendegél, hét nap, hét éjjel egy nyomra, egyszer csak beér egy vadonat erdőbe, talál ott egy öreg embert, s kérdi tőle: — öreg apám! Nem látott-e tizenkét hollót erre fele röpünyi? — De bizony láttam, édes lányom — így felel az öreg —, egész álló nap itt repdesnek az erdőn szanaszéjjel. De eredj te ki arra a nagy hegyre, találszi ott egy vén cserfát, ülj alá ,estére mind a tizenkettő oda száll, mer' ím ott fészkelnek. A lány szavát fogadta az öregembernek. Kimegy a nagy hegyre, előtalálja a vén cserfát, leül alája, oszt várakozik. Ügy napszállat idején egyszer csak valami nagy zúgást hall, odanéz, hát gyün a 12 holló s igényest a cserfára ül. Akkor a lány elkeseregyik nagy hangosan: — Hej! Testvérbátyáim, hova is lettetek? De magamra hagytatok! Arra a tizenkét holló egybe elismerte a testvérhúgát a hangjáról, oszt huss! leszálltak hozzá, kérdezgették, ölelgették, csókolgatták, még enni is adtak neki. A lány pegy töviről-hegyire mindent elmondott, hogy mi s mi történt az anyjukkal, amióta ők hollóé lettek. Oszt ahogy ott beszélgetnek, elkeseredik a kislány, Katyi, s aszondja: — Isteneim, Istenem, ha én mégyegyszer emberré tehetnélek titeket! — Hát emberré tehetsz — így mondja a letöregebb testvér —, ha megfogadod, hogy álló tizenkét esztendeig, tizenkét napig, tizenkét óráig egy szót se szólsz senkihez. De ha megszeged a fogadást, hollóé lesző te is. No jó, a lány megfogadta, hogy tizenkét esztendeig egy árva szót se szól egy teremtett lélekhez se. Avval elbócsózott a tizenkét hollótól (a tizenkét testvérbátyjától), oszt ment igényest oda, ahun az édesanyját eltemették. Sokáig tébolygott, míg abba a vadonat erdőbe eljutott, de mire odaért, a nagy vándorlásban egészen lerongollott, alig maradt rajta itt-ott valami. Hogy meg ne fázzék, éjszakára is mindig bebújt egy nagy szénaboglyába, ott aludt. Egyszer regvei ahogy felérez, kikangyikál a szénaboglyából, hát látja, hogy az erdő szélibe, a tisztáson ott telepszik le egy csomó ember. — A király volt, meg a kíséreti. Lerakják a kocsikról a cók-mókot, meg a sok ennyi-innya valót, oszt hozzálátnak a fürüstökhöz. Ahogy javába esznek, azt mondja a király a szolgáinak: — Halljátok-e, a kopóknak is adjatok enni. Na jó, adtak hát a kopóknak is enni. De hogy ím' az egyik kopó nem evett, kérdi a király, hogy ennek mért nem adnak enni? Azt mondja arra az egyik szolga: — Felséges királyom, adtónk mi annak már kétízben is, de mind a kétszer amoda futott a boglyához, ott a karély kenyeret letette, valami meztelen karú ember meg bevette. Itten a király se rest, odamegy a boglyához, s azt mondja: 231