Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

— No hát felség, tartja-e a szavát? — kérdi az ördög. — Tartom fiam, tartom! Arra az ördög úgy eltűnt vedrestül, mindenestül, hogy még nyoma se maradt. Itten telik, múlik az idő, mikor vége lesz a háborúnak, hazamegy a király. Egybe viszik neki az örömhírt, hogy amíg odajárt, adott az Isten ez ő feleséginek egy szép kis gyereket. A király persze hogy örült. De alighogy hazaér, az úti portól még jóformán mégse tisztálkodott, hát ott terem az ördög. — No felség, elgyüttem, amit ígért, adja meg. — Megadom fiam, ízibe megadom! — mondogatta a király, oszt egy rossz, fáradt pejcsikót hozott elő, azt akarta az ördögnek adni, de az meg azt mondta a királynak: — Majd a fene hiszi felségednek, hogy a világon ez a legkedvesebb jószága. — Avval kikapta a gyereket az aranybölcsőből, eltűnt, mintha ott se lett volna. Itten a király is, a királyné is, nagy búsulásnak adta magát. Egész nap, egész álló éjszaka sírtak, ríttak a gyerek után. Még az emberek is olyan szomorúvan jártak a királyi várasba, mint akinek a dinnye-fődjit elperlették. Hogy, hogy nem, egyszer arra vetődik egy szegény molnár, oszt kérdi: Mi annak az oka, hogy itt az emberek olyan szomorúak? Elmondják hát neki. Arra a szegény molnár vállára csapja a rongyos szűrtarisznyát, megy igényest a királyi kastélyba, s mondja a királynak: — Sohse búsuljék, felséges királyom, csak adassék nekem egy rossz csikót, egy szentelőt, egy füstölőt, meg temjént. Eléhozom én a gyereket. — No fiam, ha eléhozod — így mondja a király —, megszolgálom neked jóbul, nem rosszbul. Hótyig meg fogsz emlegetni. Adatott aztán a molnárnak mindent, amit kívánt. Avval a molnár felült a csikóra, elment egyenesen a pokolba. Ahogy belép a pokol kapuján, hát a sok ördög jobbról-balról igényest neki a molnárnak, hogy majd megtépik. De a molnár felemeli két kézibe' a füstölőt meg a szentelőt, oszt odakiáltja az ördögöknek: — Távozzatok innen pokol fajzatjai, mert vagy templomot építek e helyre, vagy a király fiát adjátok ide! Erre az ördögök megijedtek s aszonták: — Jaj! Jó ember, ne építs te templomot, ha' vigyed inkább a király fiát. — Oszt oda is adták neki. De a molnár alighogy kiér a pokol kapuján, tanálkozik egy nagy kővel. Mikor meg akarja kerülni, véletlenül visszanéz, hát látja, hogy egy ördög ugyancsak sihet nagy lélekszakadva utánna, s azt mondja neki: — Hallod-e te mónár, mondanék valamit. Aki ezt a nagy követ meszszebbre tudja nagyítani, azé legyek a király fia. — No jó — mondja a molnár —, hagyítsd fel először te. 228