Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)
Tart itten hát a lakodalom sokáig, majd egy álló esztendeig. A király is, a királyné is szörnyen örült, hogy találtak az ő fióknak feleséget De az új asszonynak bizony nem nagy volt a kedve, csakhát tűrte a sorsát, hogy ím az ura szenvedhető« 1 volt, ha mindjárt kígyó is. Egyszer aztán mintha kicserélték volna, olyan vígan ment a násznép közzé az új menyecske. Aztán hogy másnap is, harmadnap is olyan nagy volt a kedve, a királyné fogtomra vette 2 a menyit. — Hogy lehet az, hogy te ilyen víg asszony lettél? — Hát csak úgy, hogy ez én uram minden éjszaka kibúvik a kígyóbőriből, aztán olyan szép, hogy amióta a világ olyant sohse láttak. — No menyem, ha így van — mondja a királyné —, minek csúfoskodik ő avval a kígyóbőrvei? — Oszt egybe megparancsolja az inasának, hogy éjszakára fűtsönek be a kemencébe, s a kígyóbőrt égessék el. Úgy is vót. A fiatalasszony maga dobta a kemence parazsára. De mikor a bőr égett, Kígyóraj vitéz egyvéstegybe felérzett a szagára, felugrott az ágyról, s azt mondta a feleséginek: — Átkozott légy asszony, amért égeted a bőröm'. Megmondtam, ki ne mondd ki vagyok, mi vagyok, de mert elárultál, Isten átkába hagylak. Ne legyen neked addig soha gyereked, míg én a karomat rád vissza nem vetem! — Avval úgy eltűnt, hogy csak hideg nyomát 3 találták. Az asszonyka sírt-rítt. Vigasztalták, hogy az ura majdcsak elékerüL Várták hétről hétre, hónapról hónapra, de bizony nem jött. Itten az asszony nagy búbánatjában útnak vette magát, elindult az urát keresni. Ment mendegélt három nap, három éjjel, negyednap délre elétanál egy nagy hegyet, arra kiballagott (éppen estére ért ki). Volt azon a nagy hegyen egy kis gulyiba, 4 abba meg egy öregasszony. Bement hát hozzá. — Adjon Isten öreg szülém, nem hallotta-e hírét Kígyóraj vitéznek? — Nem én, édes lelkem. Hanem az én fiam a Holdvilág, reggelre elégyün, majd megkérdem tőle. Aggyid pegy' hálj meg nálam. No jó van. Reggel ahogy virnyad, kérdik Holdvilágot, de biz ő hírét se hallotta Kígyóraj vitéznek. Avval a menyecske útnak készeit, de az öregasszony nem eresztette el üres kézzel. — Ha már nálam megháltál édes lelkem, adok neked egy aranyszéket, meg egy aranyguzsalyt, emlegess meg róla. Majd hasznát veszed még. Avval tovább ment a menyecske. Ahogy ment menegetett, negyednapra memmeg egy nagy hegy alá ért, arra ammódszerint kiballagott. Ott is tanált egy öregasszonyt egy kis kunyhóba. Ettül is megkérdezte: — Nem hallotta-e hírit Kígyóraj vitéznek? — Nem én édes lelkem. Hanem az én fiam a Nap, estére hazagyün, majd megkérdem tőle. Ügyis vót. Ahogy a Nap hazaért este, egybe kérdi az öreganyja, hogy ismeri-e Kígyóraj vitézt, oszt nem látta-e valahol? 1. tűrhető 2. vallatta 3. hűlt helyit 4. kunyhó 212