Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)
Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Hováth Zita: Borsod megye és Miskolc parasztsága az Úrbérrendezés idején
54 Horváth Zita a miskolci református egyház 57 házas és 9 házatlan zsellér felett gyakorolt földesúri jogokat, míg „többen” 323 házas és 37 házadan zsellérrel rendelkeztek. Az úrbéri tabellából nem derül ki, mely családokat értenek „többen” alatt, de azt tudjuk, hogy a 18. század folyamán egyre több nemes költözött be a városba, 1755- ben már 564 főt írtak össze. A többségük birtoktalan kisnemes volt, de találunk köztük jelentősebb, ill. jelentősebbé váló famíliákat is, mint a Vay, az Almássy, Melczer, Máriássy, Szemere, Vadnay, Ragály stb. családokat. Feltehetően közülük kerültek ki azok, akik zsellérrel rendelkeztek a városban. 65 holdja volt a királyi koronának. Ezzel szemben a kilenc kérdőpont 1767-ben 10 egész telkes jobbágyról tudósít: visszaváltás ideje előtt a lakosok három nyomásban birtokolták és használták a szántóföldeket, a visszaváltás óta azonban a szántóföldekből egy nyomás a tekintetes uradalom szükségére fordíttatván, csak két nyomást művelnek. Ebből az egész telkes jobbágy az egyik nyomásban nyolcz a másik nyomásban pedig hat pozsonyi mérőt befogadó földet birtokol; rétje két, legfeljebb — a legtermékenyebb időben — három szekér szénát szokott teremni. Sajtit pedig a legelő túlságosan szűkös volta miatt és az igavonó marhák tartása érdekében sem nem szoktak, sem nem lehet kaszálni. Egyébként egész telkes jobbágy csupán csak tíz található itt, a többiek kicsiny részekre felosztott telkeket birtokolnak, de tartozjkos jobbágytelket birtokló jobbágy is csupán negyvenhárom van ténylegesen.” 1770-ben viszont ezt vallják a parasztok: „Nincsen egész ház helyes gazda, hanem apró particulákbul funduskákat bírnak a lakosok, de azoknak is nem mindenkinek van appertinentiája; a kiknek vagyon és mind földet, mind rétet bővebben bírnak, hatposonyi mérő ős^j búzát el vethet, szénája pedig két, s legfellyebb három szekérrel terem; tavaszt pedig nem lehet vetni, mivel igen kevesek a szántó földek és csak két nyomásra bírhatnak” (Tóth 1991, 154, 156). A szolgáltatások leírásában az 1767-es és az 1770-es változat nem tér el: 1500 rénes forintot kell fizetnie a városlakóknak a Grassalkovich-szerződés óta, azelőtt mint kiváltságok, megváltakozott mezőváros, semmit sem adózott. Szintén a szerződés óta adnak kilencedet gabonából és borból, ajándékkal nem adóznak. Az egyháznak tizedet adnak (Tóth 1991, 154—156). Fent a megye egésze kapcsán azt írtam, hogy az úrbérrendezés előtt a legtöbb helyen kevesebbet adóztak, vagy lényegesen nem haladta meg az adó mértéke az 1767-es urbáriumban foglaltakat. Ezt Miskolc esetében egy, a diósgyőri uradalomra vonatkozó 1767-es összeírás is bizonyítja. Az irat az úrbérrendezés során keletkezett. A lényege, hogy a koronauradalom jobbágysága ismételten azt kérte Grassalkovich Antaltól, hogy maradhassanak meg az 1755-ben kelt szerződésnél, melyet Miskolc esetében Mária Terézia is megerősített, ne az úrbéri rendeletben foglalt adókkal terheltessenek.7 Kérésük ellenére az uradalom és ilyen módon a város is új urbáriumot kapott 1767-ben. Ez az ún. Szőllőssy-féle úrbéri szabályzat súlyosabb terheket rótt a jobbágyokra, mint az 1755-ös szerződés. A lakosok a nehezedő terhek miatt évtizedekig pereskedtek az uradalommal, eredménytelenül. Csak 1873-ban sikerült Miskolcnak elszakadnia az uradalomtól, 337 722 forintért váltotta meg magát (Rémiás 2004, 62-63). A kilenc kérdőpont a település hasznait és fogyatkozásait is leírja. A város értékeként említi a folyót, amelyen malmok vannak, a jó minőségű szőlőhegyeket és a város piacait (Tóth 1991, 155). Ez utóbbit nem részletezi, de más forrásból tudjuk, hogy február 16-án (Julianna nap), március 25-én (Gyümölcsoltó Boldogasszony), Áldozócsütörtökön, augusztus 26-án és október 18-án (Lukács napja) tartottak országos vásárt a városban (Barsi 1991, 48). A Miskolc monográfia egyik fejezetének szerzője, Szegőfi Anna négy országos vásárt említ, februárban, májusban, augusztusban és októberben, továbbá egész évben nyitva tartó boltokról ír (Szegőfi 2000, 308). Kétségtelen tény, hogy Miskolc piacközponti szereppel bírt a megyében (Horváth 2014). A bevallást tevő parasztok ugyanakkor beszámolnak azokról a körülményekről is, amelyek nehezítették gazdálkodásukat. Arról panaszkodnak, hogy szűkében vannak fának, sem tüzelésre, sem építkezésre nem elég. Gyakran önti el víz az épületeket, a vetéseket és a réteket. „Semminémű marhát nem tenyésztethet az szegénység többnyire semmi kerti veteménye, kendere, kukoriczája, káposztája s egyebe nem terem, mivelfóldgye nincsen” (Tóth 1991,155). A város gazdálkodásáról a Miskolc monográfia 3. kötetében részletesen ír Gyulai Éva és Szegőfi Anna, erről részletesebben nem írok, csak néhány fontos jellemzőt említek meg (Gyulai 2000, 76—98; Szegőfi 2000, 273—316). A Gyulai Éva által feltárt források alapján tudjuk, hogy a város egészen a 18. század közepéig három nyomásban gazdálkodott, főként őszi, de tavaszi gabonát, sőt már kukoricát is vetettek (Gyulai 2000, 77, illetve a nyomások részletes bemutatása 80—85). Az 1720-as országos adóösszeírásban is háromnyomásos gazdálkodásról írnak, de Gyulai Éva írásából tudjuk, hogy már a 16. században is háromnyomásos gazdálkodás folytattak a jobbágyok (Gyulai 7 MNL OL E 156-a.-Fasc. 122. No. 040. Urbáriumok és összeírások, 1767. http://archives.hungaricana.hu/hu/urbarium/ hu_mnl_ol_el56_a_fascl22_no040/print/2018.03.19. (utolsó letöltés: 2018. 03.19.)
