Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)
Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Hováth Zita: Borsod megye és Miskolc parasztsága az Úrbérrendezés idején
52 Horváth Zita csak házatlan zsellérrel). A további öt birtokos közül kettőnek egy-egy jobbágya, egynek 2, egynek 3 és egynek 4 jobbágya volt. A több birtokossal bíró települések zömében hasonló számokat találunk: 1-2-3-4 jobbágy és 1-2-3-4 házas és/vagy házatlan zsellér. Néhány helységben előfordulnak ennél nagyobb számok is (10-20 jobbágy), főként ott, ahol a több földesúr között ott találjuk a jelentősebb birtokosokat is. Ilyen például Geszt, amelynek hét birtokosa között van Szepessy László, aki 24 jobbágy és 27 házas zsellér ura volt, 474 holddal és 12 jobbágytelekkel, míg a többi hat birtokosnak 1, 2, 3, 4, 5 jobbágya és házas zsellére volt. A példák hosszasan sorolhatók. Összességében elmondható, hogy a megye településeinek, paraszti népességének (jobbágyok és zsellérek) több mint a fele jelentősebb birtokosok kezén volt (15 világi és 7 egyházi), míg a több száz kisnemes a „maradékon” osztozott, sokuknak jobbágya nem is volt, csak 1—2 házas vagy házatlan zsellére. A PARASZTSÁG JOGI HELYZETE ÉS SZOLGÁLTATÁSAI Borsod vármegyében, amint az országban bárhol az úrbérrendezés idején, a parasztság jogilag két csoportból állt, az örökös és szabadmenetelű jobbágyokból. E két jobbágyi kategóriát részletesen elemeztem (Horváth 2009). A kilenc kérdőpont utolsó pontjában kérdezték a parasztokat arról, hogy örökös vagy szabadmenetelű jobbágyok-e. Borsod megyében a 162 település közül — ahol fennmaradtak a paraszti vallomások - 13 helységben csak örökös jobbágyok, 65 helyen szabadmenetelű jobbágyok éltek. A legtöbb településen, 83 helyen, örökös és szabadmenetelű jobbágyok egyaránt éltek, de ezek közül mindössze 16 helyen haladta meg az örökös jobbágyok száma a szabadmenetelűekét. Egy településen, Sajóládon a parasztok magukat szabadmenetelűeknek vallották, de földesuruk örökös jobbágynak tartotta őket: „Mi ugyan mindnyájan szabad el menetelűeknek tartanánk magunkat, kik ládi lakosok vagyunk, eddig meg is mutattuk volna, ha el bocsájtattunk volna, de a% convent jobbágyoknak tartván, kénteleníttetünk lakni (TÓTH 1991, 205).” A jobbágyok a szolgáltatásaikat urbárium, kontraktus (szerződés) és usus (szokás) alapján teljesítették. 17 helyen fordult csak elő urbárium szerint történő adózás, előfordult kontraktus is, de a települések többségében meghatározó a szokás szerint való adózás volt. Azaz a 18. század második felében továbbra is az írásban nem rögzített szokásjog) dominált a paraszti közösségekben, sokszor évtizedes vagy még régebbi gyakorlat szerint. A 13 örökös jobbágyok által lakott helység közül 11 helyen szokás, 2 helyen urbárium szabta meg a jobbágyok terheit. A 66 szabadmenetelű helységből 10 helyen urbárium, 34 helyen szokás, 17 helyen kontraktus, 2 helyen egyidejűleg urbárium és szokás, 1 helyen kontraktus és szokás által terheltettek a parasztok. A szabadmenetelű jobbágyok tehát nemcsak kontraktus szerint rótták le terheiket. Azokban a településekben, ahol örökös és szabadmenetelű jobbágyok egyaránt éltek — őket hívom vegyes kötöttségű helységeknek — (83 település), 12 helyen kontraktus, 5 helyen urbárium, 8 helyen kontraktus és szokás, 60 településen, tehát a helységek zöménél szokás alapján rótták le a jobbágyok kötelességüket. Az adózásra általában a készpénzfizetés és a természetbeni adózás, főként a robot együttélése a jellemző. Tehát kevés helyen adóztak kizárólag készpénzben, általában a készpénz mellett kilencedet vagy tizedet is adtak, és sok helyen robotoltak is, még ha kontraktus szerint adózó, szabadmenetelű jobbágyokról is volt szó. Általában a természetbeni adók széles palettája jellemző a megyére, amelynek nemei felsorolhatatlanul sokfélék. A legtöbb helyen az árenda mellett természetben a szabadmenetelű kontraktualisták is adóztak, mint ahogy az örökös jobbágyoknak is volt pénzjáradéka. Ha összevetjük a megye úrbérrendezés előtti adóinak mennyiségét azzal, amit az egységes urbárium előírt, azt láthatjuk, hogy a legtöbb helyen kevesebbet adóztak korábban, vagy lényegesen nem haladta meg az adó mértéke az 1767-es urbáriumban foglaltakat. Egyébként kevés helyen olvashatjuk a paraszti vallomásokban, hogy a jobbágyok emelkedő jobbágyterhekről panaszkodnak. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a jogi helyzetben, az adózás módjában és mértékében mutatkozó sokszínűség áttekinthetetlen volt, így az úrbérrendezés valóban egységesítést jelentett. Összefoglalva a Borsod megyében tapasztaltakat elmondható, hogy a szabadmenetelű jobbágyok száma lényegesen meghaladta az örökös jobbágyok számát, a jobbágyok száma meghaladta a zsellérek számát. Az adózás módjára pedig a bevett szokás volt a jellemző. A DIÓSGYŐRI URADALOM ÉS MISKOLC AZ ÚRBÉRRENDEZÉS IDEJÉN Miskolc a diósgyőri koronauradalom része volt további 12 településsel együtt (összesen 3 mezőváros és 10 falu), a 18. század közepén 8 ezer fő körüli, zömében református lakossal. A népszámlálás idejére 14 ezer főnél már többen éltek a városban (Faragó 2000, 154; Barsi 1991, 49). Faragó Tamás becslése alapján
