Szolyák Péter - Csengeri Piroska (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 56. (Miskolc, 2017)
Régészet - Simon László: "Kincs, ami nincs" - Esettanulmány a megyaszói római éremleletről
„Kincs, ami nincs” Esettanulmány a megy aszói római éremleletről 41 azonban valószínűleg nem terjedt ki nagy felületre. Az 1850-es évek második felében történő II. katonai felmérés szelvényén ugyanis nem ábrázoltak egyetlen bányát sem Megyaszó határából. Az 1869 és 1887 között készült III. katonai felmérés térképén a településtől EK-re húzódó Nagy-Répás hegy nyugati oldalán ábrázoltak Stb (Steinbruch) rövidítéssel értelmezett kőbányát. Ugyanez a grafikai jelölés (__f]__) az 1941-es katonai felmérés térképén (www.mapire.eu/hu/map/ hungaryl941) már a Kismajos dűlőben is feltűnik Kf betűjellel. Valószínűleg ez utóbbi helyen a kitermelés a 19. század második felében szünetelhetett, ti. Schafarzik Ferenc 1904-ben megjelent bányakatalógusa sem tesz említést róla (Schafarzik 1904). Hankó Zoltán 1970-es évek elején írott monográfiája szerint viszont a bánya ekkor még üzemelt (Hankó 1990, 328). A Miskolci Bányakapitányság 2011-ben megjelent összefoglalása Megyaszó Monokkal szomszédos északkeleti (csákói) határrészére lokalizált egy kőbányát (Izsó 2011, 57). Megyaszói perspektívából nézve ehhez (és az imént említett Nagy-Répás hegyi bányához képest is) a Kismajos dűlőből ismert kőfejtő esetében jogos az Alsó-Bánya meghatározás. Ennek a kőbányának az 1840-es évekre vonatkozó megnevezése azt is világossá teszi, hogy a tőle északra elhelyezkedő kitermelőhely szintén ismert volt már ekkor. A Kővágótól északra elhelyezkedő, már Legyesbénye határába eső Majos-hegyen 1885-ben gr. Andrássy Dénes nyittatott egy bányát (Izsó 2011, 53) — kétségtelen, ez sem azonos az 1836-os szolgabírói jelentésben említett kitermelőhellyel. Valószínű azonban, hogy nyugat, délnyugat felöl ezzel lehetett szomszédos az 1840-es évekbeli bányahelyszín, ahol a szóban forgó éremlelet is előkerült. A bányaművelés nyomai a Google Earth műholdas felvételein ma is látszanak. A helyszínen jelenleg az elhagyatott bányagödrök körül erdősáv, attól D-re gyümölcsös található. A település határából egy másik éremlelet is ismeretes. Egy késő középkori/kora újkori kincs nagyjából a római érmékkel egy időben, 1846-ban, az ó-hutai kelta kincslelettel2 együtt juthatott a bécsi császári Erem- és Régiségtárba. A 2 dukátból és 17 ezüst tallérból álló lelet előkerülésének közelebbi helye ismeretlen (ProhAszka 2 О-hutáról Máhr Pál miskolci kereskedő magángyűjteményébe és a miskolci Ev. Ref. Főgimnázium (később a múzeumnak átadott) gyűjteményébe is kerültek ún. kotinus ezüstpénzek (Leszih 1904, 1907). Leszih Andor megjegyezte, hogy egy helybeli aranyműveshez „régóta hordják be az ott talált pénteket eladás végett”. Máshol: „Az ó-hutaiak [..] mindig hoznak be a miskolci 2012a, 41—42). Nem kizárt, hogy esetleg e leletre utal a szerencsi és legyesbényei úttól északra, a lakott terület szomszédságában található Pénzverem helynév, amelyet a település határának l:10.000-es léptékű térképe (HÓM TD II.1208.1.) őrzött meg. E helynév etimológiájával kapcsolatosan Hankó Zoltán monográfiájában olvasható verzió szerint 1599-ben, amikor a község lakosai hírül vették a török-tatár csapatok közeledését, ebben a dűlőben ástak egy vermet, amelyben elrejtették a község lakosainak értékeit, pénzét. Egy másik változat egy sok évszázaddal ezelőtt talált veremről tudósít, amelyben kincset és érmeket találtak (Hankó 1990, 322). A Herman Ottó Múzeum régészeti gyűjteményében erről a lelőhelyről csak egy díszített szárú bronz kézvédő tekercs található (Gádor-Hellebrandt 1977, 82). Megyaszó mezőváros területének földesurai az éremlelet előkerülése körüli időben az Aspremont, Andrássy, Almássy és Erdődi családok voltak (Hőgye 2001 553—563.; Frisnyák etal. 2009,205.) Az Andrássyak numizmatikai tevékenységéről maga gr. Andrássy Manó írt 1861-ben, s így tőle tudjuk, hogy 6 folytatta az Andrássy Leopold (1876-1824) által megalapozott éremtani gyűjteménygyarapítását (Andrássy 1861, 50.). Megyaszói érmékről azonban nem találunk adatot nála. Ez persze azt is jelentheti, hogy a megyaszói Kővágó területe nem tartozott a család monoki birtokközpontjához, s így az éremlelet nem kerülhetett a felvilágosult szemléletű, bányákat és vasművet is működtető Andrássy (IV) György látóterébe (Tamás 2011). Mivel nem találtuk nyomát a leletnek, ill. a róla szóló híradásnak a Sárospataki Kollégium éremtárában, levéltárában, kézirattárában sem, azt kell feltételeznünk, hogy a Habsburgok rendeletéi nyomán kialakult gyakorlat szerint beolvasztották azokat valamelyik pénzverő műhelyben. Ez a gyakorlat egészen a kiegyezésig (1867-ig) tartott. Prohászka Péter e tárgyban végzett kutatásai — bár számos Bécsbe került lelethez kapcsolódó adattal gyarapították ismereteinket — a megyaszói római érmekre vonatkozóan azonban nem hoztak felszínre információt (Prohászka 2005, 2006, 2012b). Érdekes és nehezen értékelhető körülmény, hogy az 1840-es években előkerült római éremleletről említést tesz települési monográfiájában Hankó Zoltán is, ám adatokban gazdag összefoglalásában a református egyház helyi tisztségviselői, tanítói között Szűcs Lajos nevű személy nem található (Hankó 1990, 289—311). Ugyanakkor a kurátorok között feltűnik 1813—1815 köékszerészekhezegy-egy ilyen ezüst pénzt.. ."(Leszih 1908,98). Tudjuk azt is, hogy Éles Géza magángyűjteménye is tartalmazott innen származó érméket (Hellebrandt 1992, 60).
