Szolyák Péter - Csengeri Piroska (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 56. (Miskolc, 2017)
Régészet - Simon László: "Kincs, ami nincs" - Esettanulmány a megyaszói római éremleletről
„Kincs, ami nincs" Esettanulmány a megyaszói római éremleletröl 35 ezekben az esetekben a barbár hatalmi elit kezéből nem szívta ki a limesközeli kereskedelem a jó minőségű római érméket, de gondolhatunk arra is, hogy a fölhalmozásra a Római Birodalom hatalomgyakorlásának egyik kemény eszköze, a megvesztegetés teremtett lehetőséget. „Katonai hatalmának csökkenésévelpárhuzamosan a birodalom egyre többször volt kénytelen gazdasági erejére támaszkodni. Ez a rendszeresen fizetett adókon kívül egyre többször a támadás elhárítására szolgáló, egyes személyek vagy egész törzsek megvesztegetésében, lefizetésében nyilvánult meg” (Somkuti é. n.) A közvetlen katonai beavatkozás potenciális határán, vagyis a római hadsereg actio radius-án túl a befolyásolásnak ez lehetett az egyik leghatékonyabb eszköze, amint arról Tacitus (Germania, 42. cap) és a szakirodalom is részletesen értekezett (Bursche 2002,121; Kákóczki 2004). Ugyanakkor az is tény, hogy a római külpolitika módszerei és eszközei is változtak az évszázadok során. Természetesen római pénzek az említetteken kívül még számos más okból is kerülhettek a barbaricumba: szóba jöhet pl. a római hadseregben történő zsoldos szolgálat utáni hazatelepülés éppúgy, mint a hadjáratok során szerzett zsákmány, esetleg tényleges római jelenlét is (Vaday 2005, 10—11). Mindegyikre számos konkrét példát lehetne hozni. Kézenfekvő, hogy sem az érmék fölhalmozására, sem az elrejtésükre nem lehet ugyanazt a sablon magyarázatot adni. Megyaszó és tágabb térsége e határvonalon belül helyezkedett el, amit egyértelműen igazolnak a markomann háborúk második szakaszában (Kr. u. 173—175) a római hadseregnek ezt a területet érintő akciói (Mó- CSY—Fitz 1990,40). A Megyaszóhoz legközelebbi éremleletek (Ináncs: 22 km; Miskolc: 33 km; kissé távolabb Eperjes: 110 km; Cecehov: 123 km) földrajzi helyzetük alapján feltételezhetően ugyanazzal az etnikai háttérrel rendelkeznek, valamennyit a 2. század végén betelepülő germán (hasding vandál) népességhez lehet kapcsolni. A térség települési viszonyai alapján valószínűsíthetjük, hogy a szinte teljesen ismeretlen megyaszói éremlelet is ugyanebbe a körbe tartozhatott (Gyalai 2012, 6—8; Simon 2016,146-147; Soós 2016,450,458-459, Fig.2.). A Kárpát-medence északkeleti területéről csak egy nagyobb császárkori éremleletet ismerünk részletesebben. Ez a huszti járásban található, 965 érméből álló nankovói denárlelet, amelynek utolsó veretét — akárcsak a keceli I. leletben — Iulia Domna verette (Tóth 1980, 9). Ennél lényegesen kisebb, 176 db-os (???) az eperjesi lelet, amelynek érdekessége, hogy nagyobbik része, majdnem kétharmada a köztársaság kori pénzverés terméke, utolsóként kibocsájtott érméje pedig Lucius Verus denára (Kolníkova 2008, 250.) E leletek barbaricumi viszonylatban minden bizonnyal hatalmas vagyonnak számítottak, s bár egykori tulajdonosaik valószínűleg a barbár törzsi arisztokráciához tartozhattak, birodalmi léptékben már igen csekély értéket képviseltek. Egy átlagos római legionarius Septimius Severus uralkodása idején évi 450 dénár fizetést kapott (Goldsworthy 2004, 94). Eszerint pl. az előbb említett keceli lelet egy átlagos legionarius közel 6 éves fizetésével azonos értéket képvisel. Ez az arány szám jól érzékelteti a Római Birodalom és a barbaricumi népek társadalma közötti óriási különbséget. A megyaszói lelet feltételezhető nagysága alapján az is valószínű, hogy felhalmozója a népének vezető rétegéhez tartozhatott. A LELET ELŐKERÜLÉSE ÉS A LELŐHELY A Kárpát-medencei barbaricumi viszonylatban is igen jelentős megyaszói római kori kincs előkerüléséről csak annyit tudunk, hogy bányamunkások találták, s az elkallódott pénzekből „sok darab Nagy-Kinizsre került Nagy Miklós úrhoz” a fentebb említett egy példány pedig Szűcs Lajos református tanítóhoz jutott. Megyaszó a Hernád bal parti dombvonulatai között a Zempléni-hegység nyugati oldalán található. A lelet előkerülési helyére utaló megnevezés szerint a település határában legalább két bánya működött egykor. Közülük az „Alsó-Bányát” a település történelmének helyi születésű monográfusa, Hankó Zoltán a lakott területtől délkeletre található Kővágóval azonosította, véleményem szerint helyesen, és könyvének 17. oldalán látható térképen pedig ugyancsak a település délkeleti határába lokalizálta Megyaszó egyetlen római kori lelőhelyét. A monográfus másutt azt írja: „néhány római pénzem nekem is van” (Hankó 1990,25), ám lelőhelyükről nem közölt adatokat. Amennyiben ezek is Megyaszó határában kerültek elő, talán diákjai révén jutott hozzájuk a helyi református gyülekezetben 1933 és 1948 között tanító Hankó Zoltán. Nem kizárható, hogy a helytörténész római érméi is az Alsó-Bányában kerültek elő. Erre lehet következtetni abból a tényből, hogy a monográfia szerzője más római kori lelőhelyet nem lokalizált a település határában. A Megyaszón történő korabeli kőbányászatról egy 1836-os szolgabírói jelentés tanúskodik: „A ’Beketsről Sgerentsig planírozpa lévő utat, a beketsi, syerentsi, l.bényei s szükség esetén a megyaszai bányákból le szállítandó darabos kövekkel megrakni” szükséges (Hankó 1990, 270—271). Nem lehet kétségünk afelől, hogy még néhány évvel később is aktív bányászati tevékenység folyt itt, ami
