Szolyák Péter - Csengeri Piroska (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 56. (Miskolc, 2017)
Közlemények - Viga Gyula: A részben az egész: Balassa Iván regionális kutatásai Északkelet-Magyarországon
224 Viga Gyula A néprajzi gyűjtők közül Kántor Mihályt (1885—1968) emelem itt ki: a cigándi néptanítót Simonyi Zsigmond és Bátky Zsigmond ismertette meg a nyelvtudománnyal és a néprajzzal, ők közölték első írásait is. Balassa Iván valóságos elíziumként emlegette Kántor Mihály házát és családját. Szakmai kapcsolat és barátság kötötte őt a karcsai tanár, kiváló néprajzi gyűjtő Nagy Gézához (1930—2002) is, aki egész életét a Bodrogköz néprajzi feltárásának szentelte (Nagy 1985). Balassa első bodrogközi tanulmánya már 1956-ban megjelent, amiben az 1898-as agrárszocialista mozgalom emlékanyagát adta közre. A folyószabályozást és vízrendezést követően - hasonlóan a Kárpát-medence más tájaihoz — a természettől elhódított bodrogközi szántóföldek zömmel nem az egészségtelen birtokstruktúra javítását szolgálták, hanem a latifundiumokat gyarapították. A Bodrogköz falvaiban az elégedetlenség a szervezkedésig jutott, aminek katonai erővel vetettek véget. A vidék gyenge megtartó ereje már az azt megelőző évtizedben is az újvilági kivándorlás felé hatott, ezek az események felgyorsították ezt a folyamatot. Balassa írásának az egyik fő forrása Csáki KűJózsef Amerikát járt cigándi parasztember volt, aki versbe szedett naplójában örökítette meg ezeket a történéseket, csakúgy, mint amerikai útjait (Balassa 1956). Balassa Iván később önálló tanulmányban tárgyalta a bodrogközi kivándorlást, megkülönböztetett figyelmet szentelve a hagyományos kultúrára és társadalomra gyakorolt hatásainak (Balassa 1978, 215-238, 2001c, 36-45). A Lápok, falvak, emberek kötetben fontos szerep jutott ugyan a cigándi paraszt verselő szövegeinek, de az élete utolsó éveiben gyakran emlegetett elképzelése, a Csáki Kű-napló önálló feldolgozása nem valósult meg (Fejős 2014, 319-374). A Bodrogköz kutatásának jelentős eredménye, s Balassa Iván életművének is fontos fejezetét képezi a Karcsai mondák 1963-ban napvilágot látott kötete. Ezernél több mondát, szöveget vett magnetofonra, ill. jegyzett le, abból 393 jelent meg a könyvben. Aránylag kevés ebbéli a történeti monda, annál gazdagabb a természetfeletti erővel rendelkező emberek, állatok, növények, tárgyak valamint a természetfeletti lények anyaga. Bár élete során többször foglalkozott folklór témákkal, azt azonban rá jellemzőnek gondolom — az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteiben a gyűjtő mellett gyakran folklórtudósok rendszerezik a szövegeket —, ahogyan beleállt ebbe a munkába, és egészében értelmezte a közreadott anyagot. Nagy teret szentelt a monda műfaji kérdésének, a mesékkel való kapcsolatának. Különösen gazdag a gyűjteményben a hiedelemmonda-anyag, amely kifejezés — Dömötör Tekla szerint — Balassa Iván Karcsai mondák című kötete révén nyert polgárjogot (Dömötör 1981, 11). A könyvet az Ethnographiaban ismertető Németh Imre arra mutatott rá, hogy a kötet válogatása és értelmezése lényegében a közösség hiedelemrendszerét rajzolja meg (Balassa 1963). Ebben nincs semmi meglepő, mert a Bodrogköz falvaiban rendkívül gazdag volt ez az epikus hagyomány: a tudós pásztorok, a különleges adottságok birtokában levő kocsisok és más tudományosok, a garabonciás, a földet hamisan mérő, büntetésül éjszaka a mérőláncát csörgető ind^sellér, az egykori lápok helyén fel-felvillanó tűz teljesen megszokott része volt a közelmúltban is az idősebb nemzedékek elbeszéléseinek. S nem elhanyagolható az sem, hogy Balassa Iván számára ezek a szövegek — például a Luby Margit szamosháti kocsistörténetét a magyar hitvilág korai rétege felé fordító barát, László Gyula révén is — népünk archaikus világképét közvetítették. Luby Margit tudós kocsisát, Köcsönt a Bodrogközben Cifra Gyurinak hívták — Balassa külön tanulmányt írt róla —, de a különleges képességük egy tőről fakadt (Balassa 1999, 385—400). Bizonyos, hogy Balassa Iván gyűjteménye inspirálta az északkeleti térség hasonló folklórgyűjteményeinek megszületését is: Nagy Géza karcsai népmesegyűjteménye mellett főként a taktaszadai református lelkész, Szabó Lajos mondakötetére kell itt gondolnunk (Szabó 1975). 1975-ben jelent meg Balassa Iván ismeretterjesztő kötete a Bodrogközről Lápok, falvak, emberek címmel. A könyv előszavában Ortutay Gyula fogalmazta meg, hogy a bodrogközi mondák hangulata, a régies szövegük által megrajzolt világ mennyire jelen van Balassának ebben a munkájában is, hordozván a szerző tájról alkotott felfogását, viszonyát e vidék népéhez (Balassa 1975a, Ortutay 1975, 5—6). A könyv hangulata, szerkezete valóban emlékeztet az előző generáció klasszikus táj- és népleírásaira: Györffy István Nagykunsági krónikájára, Ecsedi István Poros országutakon című munkájára (Györffy 1922, Ecsedi 1925). A kötetben a Bodrogköz történelme a mondákban, elbeszélésekben jelenik meg, a szerző szövege is a történetmondás vonulatába illeszkedik. Különösen gazdag és színes leírás szól a lápok hasznáról, a pásztorok világáról, a homokhátakra szorult falvak népének hétköznapjairól és ünnepeiről, az emberi élet fordulóinak régies elemeiről. S megjelenik benne a vízrendezést, folyószabályozást követő társadalom állapota, az amerikás kivándorlás is. A könyv a néprajzi ismeretterjesztés klasszikus munkája. A lápi életmód, az ártéri gazdálkodás régies formája rendkívül sok archaikus elemet őrzött meg, amelyek kutatása Balassa Iván egész pályafutását végigkísérte a szülőföldtől, a bihari Sárréttől a Bodrogközben
