Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 55. (Miskolc, 2016)
Történettudomány - Bodnár Krisztina: Dókus László végrendelete
192 Bodnár Krisztián toraljaújhely helyneveivel foglalkozó kiadvány szerint az 1845. évi összeírásban több helyen is szerepel „Mlsgos Dókus László ÚrHá^a”; az Ohíd utcán a 714. és a 731. szám alatt, a Zsólyomka utcán pedig a 434. szám alatt (KOVÁTS 2008,151). A többi ingóságról és ingatlanról azonban csak általánosságban beszél a végrendelet: „bár miiigy nemű, minőségű, ingatlan és ingó javak, borok, péntek, számomra kötelezett adóssági tökék, részvény és állam kölcsöni értékek, vagy egyéb, más nevezet alatt bírt és ezentúl birbató vagyonok!''.31 Egyelőre azonban nem találtam semmilyen iratot sem a Dókusok családi levéltárában, amelyek fényt deríthetnének arra, kikkel kereskedett László, kiknek adott kölcsön kisebb-nagyobb összegeket, milyen részvénypapírokba fektethette a pénzét stb. Talán nem meglepő, hogy az ingatlanvagyon ilyen jelentőséget kapott Dókus végrendeletében is, hiszen valószínűsíthetően a 19. század elején-közepén is megfelelő anyagi stabilitást biztosíthatott egy-egy ingatlan birtoklása. Úgy tűnik, ennek a kiemelése nem lehetett teljesen szokatlan, hiszen amint arra Rácz István is rámutat, az általa közreadott debreceni testamentumokban is ezeket a vagyontárgyakat említették meg hangsúlyosabban (RÁCZ 1983,10). Dókus László az újhelyi református egyházra is hagyományozott némi pénzösszeget: a lelkészek évi díjának megnövelésére 400 konvenciós forint tőkét biztosított. Csak áttételesen gondolt azonban ily módon az egyházára, a lelkészek segítése révén nyújtott valamiféle segítséget a működéshez, ami adott esetben csekély jelentőségűnek tűnhet. Ugyanakkor viszont Horn Ildikó a 16—17. századi erdélyi nemesasszonyok végrendelkezési szokásait vizsgáló tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy az egyháznak tett adományokról való „elfelejtkezés” nem jelentette az odaadás hiányát; példaként Báthory Annát említi, aki az egyházára nem fordított gondot e tekintetben, jóllehet jelentős mértékben támogatta azt korábban (HORN 2007, 343). A korábban említett tények alapján elmondható, hogy Dókus hithű és aktívan vallásos protestáns volt, aki egyaránt részt vett a helyi és az országos egyházi ügyekben, szolgálataival és anyagi támogatásával egyformán az egyháza javán munkálkodott, de ez családi hagyomány lehetett, amint az az édesanyja példájából is kiviláglik. Ezért is tűnhet meglepőnek, hogy nem rendelt jelentősebb összeget vallási célokra, sem a saját lelki üdvösségéért nem tartott fontosnak meghozni semmiféle rendelkezést. 31 MNL BAZML SFL, XIII. 8. 5. doboz. Dókus László iratai 1807—1858 (magán és hivatali iratok 1807-1853, végrendelete 1858) csomó. Dókus László vallásosságának fényében első pillantásra furcsán hathat, hogy végrendeletéből kimaradtak a vallási toposzok. Úgy tűnik, a 19. században egyébként is csökken ezek jelentősége, nem minden esetben tartották fontosnak például az imádságos bevezetést,32 de az olyan rendelkezések is ritkábban találhatók meg, amelyek az elhunyt lelki üdvéről vagy a róla való megemlékezésről szólnak.33 * Dókus cselekedetének talán az lehet a magyarázata, hogy a testáló egyszerűen jogi aktust látott ebben (kérdés persze, hogy a megszüntetett végakarata mennyiben tért el az újonnan írottól). Ez tehát csökkenti a végrendelet „szubjektivitását”, kevesebbet árul el az írójáról, és inkább a szakszerűség jellemző erre az okiratra, mintsem az elmélkedő-„okító” hangnem. Szintén nem esik szó a dokumentumban a leendő temetés körülményeiről, a szertartásról. Nyilvánvalóan megvoltak az ilyenkor követett hagyományok úgy a családban, mint az egyházban, tehát ebben az esetben a testáló feltételezhetően nem érezte szükségét annak, hogy ezekről bővebben említést tegyen. Érdekes az is, hogy Dókus a testamentumában nem említett semmiféle jótékonysági célt, amelyre némi pénzt hagyott volna elkülöníteni, sem az egykori alma materét (a Sárospataki Református Kollégiumot). A Kollégium 1777 és 1830 közötti történetére vonatkozó kutatásai során Ugrai János megállapította, hogy ebben az időszakban 248 felajánlást lehet összeszámolni, amelyből 148 volt végrendeleti hagyaték, de ebből is 124 testáló csupán egy kisebb összeget hagyott az iskolára; megemlíti azt is, hogy a felajánlók több mint fele 500 rhénes forintnál kisebb összeget adott, és a tehetősebbek kevésbé voltak adakozók (UGRAI 2007, 82-84). Néhány szót még érdemes szólni a testamentum „szubjektívabb” részleteiről. Dókus eddig ismeretlen okokból — a végrendelet kezdő sorai szerint — megszüntette a korábbi végrendelete hatályát, és azt a dokumentumot nem is találtam meg a hagyatékában, így valószínűleg titok marad, mi állhatott benne, és miért döntött a módosítás mellett. Maga a rendelkező is megemlíti, hogy „nő és magzat nélkiir él, de azért is választotta általános örököséül az unokaöccsét, mert az gondoskodott róla; itt azonban megvillanni látszik némi keserűség, hiszen a fiatalembernek kellett pótolnia 32 Farkas alis Kukoricza János 1841. február 4-i végrendelete például így kezdődik: „A^Atjának, Fiúnak s’ Félek Istennek nevében Áment’ (CZÉGÉNY 2000, 200). 33 A szabadszállási Mészöly Ignácné 1842 februárjában például kötelességéül hagyja a testamentum végrehajtóinak, hogy a szülei, az ő és az unokája sírjához „emlékköveket” állítsanak, őt magát pedig „tisztességesen eltakaríttatni tartozzanak”'. (KEMÉNY 2005, 336).
