Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Régészet - Simon László: Néhány régi-új adat a miskolci római denárleletről
306 Simon László hogy a markomannok ellen szervezze őket. A cotinusok azonban hamarosan elzavarták a római katonákat, ám ezt az engedetlenséget Róma egy újabb áttelepítéssel keményen megtorolta (MÓCSY-FITZ 1990, 40). Alföldi András már 1940-ben hangsúlyozta a La Téne-kultúra tárgyi hagyatékának egész császárkorra (és területileg az egész Kárpát-medencére) kiterjedő hatását (ALFÖLDI 1940,157). Észak-Magyarország hegyvidéki területein Salamon Ágnes is számolt a császárkorban továbbélő kelta-dák keveréknépességgel, melynek tárgyi hagyatékát a Puchov-kultúrával azonosította (SALAMON 1966, 86). K. Végh Katalin a Miskolc, Szabadság téri lelőhely leletanyaga kapcsán hangsúlyozta, hogy a kelta jellegű emlékek többsége a Puchov-kultúra népességével került térségünkbe (K. VÉGH 1964, 52). Ugyanezen térség — s talán ugyanezen lelőhely — más részleteinek feltárásaiból származó adatokat számba véve az ásató régészek (Párducz Mihály, majd Szörényi Gábor András) a leletanyag kvád kapcsolataira hívták fel a figyelmet (PÁRDUCZ 1957; SZÖRÉNYI 2008), 187). Ezzel összecseng néhány szlovákiai kutató álláspontja, akik szerint Miskolc térsége és a Bükk hegység a kvádok anyagi kultúrájának legkeletibb előfordulási helyszíne (BELJAK et al. 2012, 41). Vaday Andrea és Szabó Antal Nógrád megyei kutatásaik kapcsán viszont arra mutattak rá, hogy a pannóniai származású kerámia is lehet kelta eredetű, mivel ott — amint azt a kutatás már korábban kimutatta — az alaplakosság és annak kerámiaművessége éppen úgy tovább él a római foglalás után, mint a germán invázió által érintett barbaricumi területeken. Mennyiségileg azonban a Nógrád megyei anyagban ez a fajta kerámia elenyésző (SZABÓ-VADAY 2009, 292). Amennyiben a miskolci denárlelet etnikai interpretációját a helyi őslakosság oldaláról közelítjük meg, azt kellene feltételeznünk, hogy a vandálok megjelenése után az autochton népcsoport maradványai meg tudták őrizni korábban szerzett javaikat. Erre azonban valószínűleg kevés esélyük lehetett, mint ahogy arra is, hogy a vandálok megjelenése után újabb — kurrens — római presztízstárgyakat (ékszerek, bronztárgyak, terra sigillatak és más díszedények stb.) szerezzenek. A Krisztus születése utáni első évszázadokban ugyanis nem képeztek komoly hatalmi tényezőt a korabeli Északkelet-Kárpát-medencében élők (SZABÓ-VADAY 2009, 281). Tacitus adata (Germania 43, 1—2) szerint egyaránt adóztak a befolyásukat kelet felé kiterjesztő kvádoknak és az alföldi szarmatáknak, és — mint fentebb láttuk — még a markomann háborúban is a kvádok szövetségeseiként harcoltak (MÓCSY 1974, 14-16). Régészeti nyomaikat régebbi és újabb ásatások egyértelműen kimutatták (SALAMON 1966, 86; HELLEBRANDT 2013; TÓTH 2014, 179). Kisebb vagyonokat akár a kereskedelem, akár a szövetségesi rendszer keretei között felhalmozhattak egyesek, ám ennek lehetősége valószínűleg megszűnt a vandálok megjelenésével. Kétségesnek tartom a lelet szarmatákhoz való kapcsolását is: e nép településterületének északi határa valahol Dél-Borsodban lehetett („megyénkben a Bükk és a Sajó határolja a szarmaták által birtokolt területet”), s a Csörsz-ároktól É-ra található néhány szarmata lelőhely, pl. Szomolya, Kács, Nyékládháza, Hejőkeresztúr, Hejőszalonta stb. (K. VÉGH 1971, 98—99) már a szarmata településterület perifériája lehetett. A miskolci denárlelet lelőhelye ezektől még északabbra fekszik. Aligha valószínű, hogy a lelet elrejtője népének településterületétől távol, esetleg a kontaktzónában próbálta biztonságba helyezni értékeit. A nagy valószínűséggel késő császárkori településen elrejtett miskolci éremlelet minden bizonnyal a markomann háborúk után megjelenő hasding vandálokkal hozható összefüggésbe. A lelet elrejtésének időpontját Leszih Andor az ismert záróverethez képest két évtizeddel későbbre helyezte. Ennek magyarázatát — bár részletesen nem fejtette ki - Severus császár halála (211) és utódainak viszálya által előidézett barbár betörésre reagáló római megtorló expedícióban (MÓCSY-FITZ 1990, 42—43) vélem felismerni, erre utalt a többször említett újságcikkében és kéziratban maradt rövid feljegyzésében is.8 A lelettel legutóbb foglalkozó Vida István nem foglalt állást az érmék földbekerülésével kapcsolatosan (VIDA 2009). A hiányzó, feltehetően nem csekély számú érme alapján ezt az óvatosságot maximálisan elfogadom. A lelet — ismert nagysága és záróverete szerint — a maga korában, tehát a 2. század végén megközelítőleg 1 római légionárius 3 havi zsold- jának felel meg (vö.: GOLDSWORTHY 2004, 94). Ez a birodalmi léptékkel nézve csekély vagyon barbaricumi viszonylatban nyilvánvalóan jelentős értéket képviselt. Területünk római császárkori etnikai összetétele tehát összetett jelenség. Az itt élő népesség minden bizonnyal több gyökerű, melyet az 1—4. század folyamán változó intenzitással különféle külső hatások (infiltráció, migráció, hadjáratok stb.) értek. Ezek sorában csak egy, de kétségtelenül meghatározó jelenség volt a Római Birodalommal való nexus. E kapcsolat egyik kézzelfogható és a maga korában is meghatározó jelentőségű része volt a birodalom területén veretett 8 LESZIH 1933; HÓM HTD 73.676.14. (11. oldal).
