Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Művészettörténet - Hajdú Ildikó: Vákár Tibor Miskolcon
524 Hajdú Ildikó 1944. december 27-én, a már fél évszázada vágyott, Miskolccal szinte együtt lélegző Diósgyőrt, Hejőcsabát és Tapolcát csatolták a városhoz (STIPTA 2005, 331, DOBROSSY 2005). Mindkét településsel ekkor már szoros kötelék, villamoshálózat és gazdasági együttműködés, közös lakosság kötötte össze, még ha közöttük voltak is beépítetlen, mezőgazdasági területek. Zsedényi Béla megfogalmazása szerint már az 1920-as évek elején „Miskolc [...] Diósgyőrrel és Hejőcsabával csaknem teljesen egybeépülve, e két községgel együtt ma már, különösen a szellemi és kulturális élet beállításában nézve e kérdést, teljes és zárt egységet alkot.” Mindezen túlmenően nemcsak kulturális téren hasonlít egymáshoz a két település, hanem Diósgyőr „társadalmi tagozottságában is teljesen homogén Miskolc társadalmával, teljes mértékben részese és osztályosa a miskolci társadalmi és kulturális életnek” (ZSEDÉNYI 1929,38). Részben különbözött a két településtől Hejőcsaba, amely sokkal inkább mezőgazdasági település volt még ebben az időszakban, a társadalmi, gazdasági kapcsolatok azonban már erősen Miskolchoz kötötték. Szintén eltérő társadalmi összetétele volt az 1920-as években már kedvelt üdülőhelyként ismert Tapolcának, ahol ebben az időszakban a helyi lakosok még szintén mezőgazdaságból, illetve kőbányászatból éltek. Az ekkor még Görömbölyhöz tartozó község elszakadása és Miskolchoz csatolása bár hosszú időn keresztül napirenden volt (DOBROSSY 2005, 285—286), erre végül a világháború után meginduló közigazgatási átrendeződés teremtett lehetőséget. Az átszervezéseket követően rövid időn belül megindult a városszerkezet egységesítése, az egymástól eltérő településekből szerveződő új nagyváros terveinek körvonalazása. Mindez egy új politikai rendszer kialakulásával esett egybe, mely tervutasításokban gondolkodva határozta meg a kitűzött célok határidőben történő megvalósítását. Az első hároméves terv keretein belül bár első lépésként a háborús károk megszüntetése, a megmaradt ingatlanok minél hamarabbi helyreállítása indult meg, de megkezdődött a városrendezési tervek készítési folyamata is. 1948-ban Weiner Tibor és Ruisz Rezső már a szocializmus ideája alatt igyekezett az új nagyvárost a tervezőasztalon megrajzolni (DOBROSSY 2007, 224, HAJDÚ 2009; 2010). A szocialista realizmus szellemében készült tervek azonban nem jutottak el a megvalósításig. Mégis fontos megemlíteni, hiszen ez már egy új korszak első kísérlete volt, amellyel Miskolc „az ún. kompozíciós tervezés egyik markáns képviselője lett” (DOBROSSY 2005, 285-286). E tervek során fogalmazódott meg először az egyes épületek, tömbök helyének kijelölésénél az a gondolat, hogy az egész város szövetét és egy-egy nagyobb területi egység megjelenését, azok egymáshoz való viszonyát is figyelembe véve határozzák meg a legfontosabb szempontokat (DOBROSSY 2007, 225). Ez a tervszerűen vagy tudatosan megkomponált együttesekből formálódó városszervezés nem jellemezte Miskolcot. A korábbi tervek egyedül a város egyes területeinek, részleteinek fejlesztésére koncentráltak. Mindeközben a lakosság létszáma is dinamikusan növekedett. Nemcsak a községekkel való összeolvadás miatt, hanem a lakosságcserék, majd az egyre intenzívebbé váló iparosítással vidékről a városba költözők okán is, egyre égetőbbé vált a helyreállításon túlmenően az új városnak nemcsak a megtervezése, hanem annak gyakorlati megvalósítása is. A folyamat azonban továbbra is váratott magára, s végül csak az első ötéves tervvel vette kezdetét. Újabb lendületet adott az új nagyváros létrehozásának az 1950-es év, amikor végül Görömbölyt, Szirmát és Hámort (Alsó- és Felsőhámort, Lillafüredet és Ómassát) is egy közigazgatási egységbe szervezték Miskolccal. Mindezen folyamatokkal párhuzamosan a várost a Népgazdasági Tanács 116/8/51. számú rendeletével Budapesttel együtt, osztályon felüli településnek jelölte ki. Budapestet ebben az időszakban olyan városként képzelték el, mely a korszak politikai ideológiájának reprezentatív megnyilvánulása és a kapitalista város átalakításával a szocializmus élő jelképévé válik (PRAKFALVI 1992; 1995). A települések összevonása azonban csak az első, közigazgatási lépés volt. Osszefűzésük már az építészekre, várostervezőkre várt. A településszerkezetben, társadalmi, gazdasági helyzetükben is különböző községek és Miskolc egyetlen, az országban egyedülálló nagyságú iparvárossá való szervezése hosszú távú feladatot jelentett. Egy új ipari nagyvárost láttak Mis- kolcban, amely azonban épp ezen jelentőségénél fogva nem fejlődhet szabályozatlanul. A korszak mindent szervező szemléletéből következően itt is törvényi rendeletek határozták meg a fejlődés irányát, majd több településhez hasonlóan, az 1951-es, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által kiadott rendelet nyomán, rendezési tervet kellett készíteni. A korszak politikai ideológiájának egyik meghatározó, városrendezéssel foglalkozó építészmérnöke, Perényi Imre úgy fogalmazta meg, hogy „településeink — úgy, ahogy a múltból örököltük őket — nem felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a szocializmus építése támaszt. [...] A nagyarányú fejlődést tervszerűen és a leghatásosabb módon kell megvalósítani, szem előtt
