Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Mikita Gábor: Átdíszletezések. A magyar színházak államosítása
Atdíszletezések 477 magas előadásszámát is. Korábban vidéken a nagyobb társulatok 80-90, a kisebbek 100 bemutatót tartottak egy évadban. Hetente követték egymást a három-négy próbával színre vitt, egy kaptafára készülő produkciók. A látogatottság növelésével ez a magas bemutatószám 15 köré csökkent, ugyanakkor a próbák száma 30-ra emelkedett. Miskolcon az 1948/49-es évadban 83 darabot játszottak, egy-egy produkciónak átlagban 1500 nézője volt, az első államosított szezonban 15 bemutatót tartottak, egy-egy darabot 14-17 ezer néző tekintett meg. Ez a változás elmélyültebb, alaposabb próbafolyamatot, a produkciók kiérlelését eredményezte. A vidéki színházak arculata a változások következtében teljesen átalakult: korábban a bevételcentrikus repertoár 75-80%-át zenés vígjátékok, operettek alkották. A kevés prózai előadást is elsősorban bohózatok, vígjátékok adták. A műsorpolitika gyökeres átalakítása lehetővé tette értékes, sokszínű műsor megteremtését (4. kép). Ekkor lettek vidéken a repertoár meghatározó darabjai a klasszikus szerzők művei: kezdetben főleg Moliére volt népszerű, ekkor kapott egyre nagyobb teret vidéken is a Shakespeare-életmű, s kerültek előtérbe a görög drámairodalom darabjai.11 Ugyanakkor a műsorpolitikára egyoldalúan rányomta bélyegét a korszak ideológiája: „a miskolci színháznak nem más a világnézete mint a marxizmus-leninizmus. A mi művészetünket a világ legmagasztosabb eszméje, a szocializmus és a kommunizmus irányítja”12 — hangzott el a miskolci színház évadnyitóján. A változást a korabeli miskolci néző számára látványosan jelezte egy utcai jelenség: Földessy Géza által hirdetett Mária főhadnagy című Huszka Jenő-operett színlapjára ragasztották rá az Állami Színház plakátját, amely Szofronov színművét, a Moszkvai jellemet hirdette (KÁRPÁTI é. n., 47). A műsorpolitika erőszakossága az első időszakban két szélsőségben figyelhető meg: a korábbi polgári színház „reakciós” vonulatát elítélve teljesen eltűntek a műsorról a két világháború közti könnyed zenés vígjátékok. A harmincas-negyvenes évek kedvelt szerzőjének, Eisemann Mihálynak a háború előtti zenés komédiái helyett csak a szocialista átalakulást tükröző, munkás környezetben játszódó darabjai - Bástyasétány 77, Anna-bál — kerülhettek színre. Az első évadokban a klasszikus operettek közül is csak Johann Strauss és a szatirikus ízű Offenbach darabjai 11 Korábban például a görög tragédiák annyira hiányoztak a műsorról, hogy az Antigoné 1956-os miskolci bemutatóján a rendező, Kazimir Károly külön magyarázó előjátékot íratott a tragédia elé. 12 Es^ak-Magyarors^ág, 1949. október 8. kerültek színre. Offenbach „A gerolsteini nagyhercegnő” című — az arisztokráciát gúnyoló — operettjét például az 1949/50-es szezonban három színház is műsorra tűzte: a Fővárosi Operettszínház mellett játszotta a miskolci és a debreceni társulat is. A színt az új típusú szovjet operettek13 s azok hazai utánzatai14 uralták. A prózai repertoár tengelyébe is az „osztályharcos” művek kerültek, ezek többsége első évben főleg szovjet darab volt, középpontban a szocializmus országainak és a szovjet emberek „életével”, s a produkciókban az agitatív jelleg dominált. Az első államosított évadban a miskolci színház egymás után három szovjet darabbal nyitotta meg szezonját, amelyet az évad folyamán még négy újabb követett.15 A következő évadokra azonban ez a szám fokozatosan harmadára csökkent. Az első évad sorozatát izgalmasan törte meg Barabás Tibor „Magyar Jakobinusok” c. történelmi drámája, melynek jelentőségét mutatja, hogy a miskolci előadást a Magyar Rádió is közvetítette. A főváros a vidékihez hasonló művészi színvonal- emelést kevésbé igényelt, itt elsősorban a színházak arculatváltását figyelhetjük meg. Nem csupán stílusváltásra kényszerítették a színházakat, hanem új profilt is kaptak az együttesek: olyan színházi rendszer kiépítését kezdték meg, melyben minden egyes színháznak saját feladata volt, s kiegészítették egymás kínálatát a társulatok. Idővel azonban ez a tematikus megosztottság háttérbe szorult, a kötelező Sztanyiszlavszkij (némileg dogmatikusan félreértelmezett) elméleteire alapozott szocialista-realista stílus, illetve a repertoáron belül a kötelezően előírt műfajok — klasszikus dráma, kortárs magyar és szocialista színmű — elmosták a társulatok egyedi színeit.16 A korszak szelleme az államosítás után a színpadon kívül is erősen meghatározta a társulatok működését. A színházak élére munkásigazgatók is kerültek, Miskolcon Majercsik Rezső mérőműszer-lakatost állították a színház élére, aki korábban a vasgyári munkásszínjátszásban vett részt. Egymást követték a társulatok kényszerű versenyfelhívásai, felajánlásai. Sztálin 70. születésnapja tiszteletére a miskolci színház társulati ülésen hirdetett 13 Dunajevszkij: Szabad szél, Miljutyin: Szibériai rapszódia, Raszkin—Szlobodszkij: Filmcsillag 14 Hámos György: Aranycsillag, Bródy—Kerekes: Palotaszálló, Barabás—Gádor: Állami Áruház 15 Szofronov: Moszkvai jellem, Adujev-Scserbacsov: Dohányon vett kapitány, Raszkin—Szlobodszkij: Filmcsillag, Fagyejev: Az ifjú gárda, Dunajevszkij: Szabad szél, Skvarkin: Idegen gyermek, Ivanov: Kosztya bátyánk. 16 A Madách Színházban Vámos László, Ádám Ottó, a Vígszínházban Horvai István, a Thália Színházban Kazimir Károly.
