Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896—1989) A37 latba. A későbbiekben a földtulajdonlás egyoldalúsága fokozatosan adta föl hadállásait. A 28/1979. (XII. 30.) MÉM rendelet már minden magyar állampolgárnak engedélyezett 3000 m2 kültelki termőföld birtoklását. Az 1987. évi I. te. már a magántulajdonon alapuló piaci gazdálkodás kereteit teremtette meg a mezőgazdaságban, amely többszöri módosítással az 1994. évi LV. te. megjelenéséig volt érvényben. Az 1987. évi törvény még élt területi korlátozással. 1989-ben a termőterület 14,9%-a az állami gazdaságok, 70,9%-a a szövetkezetek, és 14,2%-a magángazdaságok tulajdonában volt. A rendszerváltással lezárult egy korszak a magyar földkérdés történetében. Bár változott a politikai, gazdasági rendszer, továbbra sem jutott nyugvópontra ez a sajátos „magyar probléma”. Egy nagy korszakot hagyott maga mögött a magyar mezőgazdaság, látványos fejlődést tudhat magáénak — 1989-ig bezáróan —, úgy a szántóföldi növénytermesztésben, mint az állattenyésztésben nemzetközi elismerést vívott ki, sikeres nemzetgazdasági ágként vonult be modern korunk gazdaságtörténetébe. A MAGYAR NÖVÉNYTERMESZTÉS A TÖRVÉNY- HOZÁS ÉS A SZAKIGAZGATÁS TÜKRÉBEN Az 1889. évi XVIII. te. révén vált önállóvá a Földművelésügyi Minisztérium (TAKÁCS 1989, 5), és innen datálódik annak a korszaknak a kezdete, ahol megszülettek az alapvető termeléspolitikai döntések mindazon kérdésekről, amelyek a tárca hatáskörébe tartoztak. A mezőgazdasági termelés, a birtokpolitikán túlmenően, az ország ellátását - élelmiszer, nyersanyag — a mezőgazda- sági termékek kivitelre történő előállítását, de egyúttal a szociálpolitikát is jelentette (HARSÁNYI 1946).24 Az 1867—1918-as évek között a szántóföldi növénytermesztést a termőterület bővülése és a termésátlagok növekedése jellemezte (TAKÁCS 1989. 69—78). A búzatermelés felkarolása a korabeli termeléspolitika meghatározó jegye volt. A búza-kukorica — kiváltképpen az Alföldön — a szántóföld „vezérnövényeit” jelentette. Miközben a 19. század végére a hazai kukoricaművelés is látványosan fejlődött, és az ország az Egyesült Államok után a második helyet foglalta el a világon. A hivatalos növénytermelési politika a búza, a kukorica mellett az árpa, a burgonya, a len és a kender, továbbá a repce és a komló termelését karolta föl. A burgonyatermesztést 1907-től az FM támogatta. 1904-től 24 Az egy évszázadot áttekintő időszakban végig érvényesült a mennyiségi és minőségi követelmény a mezőgazdasági termeléssel szemben, a természeti adottságok, közgazdasági feltételek és a külkereskedelmi lehetőségek tükrében. segítette az állam a gőzeke beszerzését. Leghamarabb a kukorica vetésének gépesítése zajlott le. Megjegyzendő azonban, hogy a mezőgazdaság gépesítettségének színvonala csak közvetlenül a háború kitörését megelőző évtizedben vált jelentősebbé. Természetesen az uradalmak jártak az élen, a parasztgazdaságokban a hagyományos eszközök maradtak túlsúlyban. A műtrágyázás az 1890-es években mozdult el a holtpontról, főleg a cukorrépa-termelő uradalmakban érhető tetten. Hazai műtrágyagyártó üzemek épültek, de a behozatal is emelkedett, noha az egy kát. holdra jutó hatóanyag minimális mennyiségű volt (4-16 kg). A szántóföldi növénytermesztés fejlődését elősegítette a vetőmagvizsgáló állomások hálózata, a kísérleti intézetek és a szakoktatás. 1909-től léptek „hadrendbe” a gazdasági felügyelők, a paraszti (népi) mintagazdaságok szerepe elenyésző volt. A vetőmagakciók hatásosnak bizonyultak, de a köztermesztésben a vetőmag-fejújí- tás az első világháború idejéig rendszertelen volt. A szántóföldön végzett fajta-összehasonlító kísérletek megindítása még váratott magára. 1895-ben kezdte meg működését Magyaróvárott az Országos Növény- termelési Kísérleti Állomás, amely egyúttal szervezte az új növényfajták termőhelyi vizsgálatát, külföldi fajták honosító termesztését. A növénynemesítésben az uradalmaké volt a vezető szerep, de a Magyaróvárott működő Országos Növénynemesítő Intézet — állami feladatként — látta el a szakfelügyeletet. 1915-ben lépett érvénybe a nemesített növényfajták állami elismerésének és törzskönyvezésének a szabályzata (53.040/1915. FM. sz.). A minősítési kategóriába került növényekről fajtakatalógust jelentettek meg. Az 1870-es évektől kezdett tért hódítani a földek bérbe adása, ami életre hívta az Országos Magyar Földbérlő Egyesületet. Az egyoldalú termelésszerkezet érzékennyé tette a hazai növénytermesztést a nemzetközi piac mozgásával szemben. A kiegyezés után a mezőgazdasági termékek közel 60%- át a szántóföldi művelés adta. A századforduló idején (19—20. sz.) azonban a búza-kukorica mellett bővült a szántóföldi termesztés növényválasztéka, erősödött az állami beavatkozás mértéke, ami vonatkozott a szántóföldi gazdálkodás feltételeinek javítására is. Az 1908. évi VII. és a XXIX. te. a tagosítást, birtokrendezést írta elő, elsősorban a paraszti gazdaságok számára, amivel a nagyobb hozamot nyújtó földművelést kívánták előmozdítani (PATAKY 1970, 91—92). Minderre azért volt szükség, mert 1912-ben az ország 12.500 településéből több mint 9.000-nél ez nem történt meg, hatvan évvel a jobbágyfelszabadítás után. A parasztbirtok szétaprózódottságát 1918-ig nem sikerült felszámolni.
