Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
432 Surányi Béla — Gépszövetkezetek alakítása — Talajerőgazdálkodás, trágyázás — Vetőmagakciók, nemesített növényfajták szántóföldi próbatermesztése — Napraforgó termesztés növelése — Az FM miniszter feljogosítása az egyes tájakon a termelési viszonyokhoz megfelelő nemesített vetőmagvak kötelező használatának elrendelésére — Aratógépek, répakiemelő ekék beszerzésének támogatása — Terményraktárak, kukoricagórék, silók építésének felkarolása — Termelési versenyek szervezése a mezőgazdasági kamarák égisze alatt, stb. — A növényápolás terén minimális volt az állami beavatkozás Az 1894. évi XII. te. évtizedeken keresztül alapvető forrásként szolgált az 1942. évi XVI. te. hatálybalépéséig (TAKÁCS 1974, 471-490). A 19. században az állam irányító, a termelést ösztönző szerepe még csak nyomokban lelhető föl. Ez a szemlélet az 1894. évi XII. te. végrehajtása során változott meg valamelyest (TAKÁCS 1974,488). A korábbi gyakorlat háttérbe szorult, és innen datálódik Magyarországon az állam — központi — szerepének megjelenése a hazai mezőgazdaságban. Közel fél évszázad múlva átadta helyét az 1942. évi XVI. te., amely számos, korábban nem érintett területtel bővült, pl. a talaj tápanyag-gazdálkodása. De „korszakot nyitott a magyar mezőgazdaság legnépesebb kisbirtokos szektorának [...] üzemi rendjében, jórészt kijelölték azt az utat, amelyen azután nálunk a mezei gazdálkodás és a vele kapcsolatos földművelésügyi igazgatás évtizedekig haladt” (TAKÁCS 1974. 490).20 Az állami beavatkozás tovább erősödött 1920 után, különösen az 1929—1933 között zajló gazdasági világválság idején, majd azt követően a háborús konjunktúra évei alatt. 1945 után a korszak hazai agrárpolitikája, illetve termeléspolitikája „a régi, háborús hiány-, valamint kényszergazdálkodás továbbvitele volt, amely a mezőgazdaságban is a termeléshez elengedhetetlen, de rendkívül szűkös mennyiségben rendelkezésre álló eszközök célszerű hasznosításának biztosítását szolgálta” (SZAKÁCS 1979, 72) (emberi munkaerő, állati-, gépi vonóerő, mezőgazdasági eszközök, -felszerelések, készletek felhasználásának szabályozása).21 Az állam beavat20 A háborús időszak hazai növénytermesztéséről lásd CSÖPPUS 1974, 491-540. 21 Az 1945—1949 közötti időszak a kisüzemi gazdálkodás éveiként vonult be a hazai agrártörténetbe. A javulás elsődleges forrása a paraszti szorgalom, az élni akarás volt, amelyhez az ösztönző erőt a földreformból merítette. Országos méreteket öltött a kozása az agráriumba egyrészt a termelés szerkezetének, másrészt a terményforgalom — mint a hadigazdaság idején — szabályozásának központosítását jelentette (SZAKÁCS 1979, 73). A beszolgáltatás rendszerének kiépítése jóval bővebb keretek közé került. Az állam előírta, hogy mennyi földet kell megművelni, és mivel kell bevetni. Először a vetés, majd a learatott terület, ezt követően a szántóföld nagysága szerint szabták meg a leadásra kötelezett termények körét és mennyiségét. Ez formailag hasonlított az 1942-ben bevezetett Jurcsek Béla-féle rendszerhez (OROSZ-FÜR-ROMÁNY 1996, 316), amely lényegében a termelőre bízta, hogy milyen terméket állít elő. A beszolgáltatott mennyiségen felülivel a gazda rendelkezett. A Jurcsek-féle megoldásnak egyik alapvető célja az volt, hogy „... a kevés földdel rendelkező parasztokat bérmunka vállalására késztesse a nagyobb gazdaságokban”. Egyidejűleg terményértékesítési központok hálózatát építették ki a háború előtt és az értékesítés monopolizálása következett be. 1945 után azonban a beszolgáltatási rendszer más úton járt. A túlhajtott iparfejlesztés jelei már mutatkoztak a koalíciós évek alatt. A mezőgazdaságnak a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása közel 20%-kal maradt el a háború előtti évekhez viszonyítva (SZAKÁCS 1979, 75). 1948-ban az ipar a háború előtti időszak termelési színvonalának 92-93%-át, a mezőgazdaság viszont csak 71-72%-át érte el (SZAKÁCS 1979, 79). hagyományos gazdálkodás, saját földbirtokkal. Donáth Ferenc megjegyzi: „a mezőgazdasági termelés fellendülésének vezető tényezője nem a tőkés nagybérlő vagy földtulajdonos volt, és nem is a munkáltató nagyparaszt, hanem az árutermelő, új és régi birtokos kis- és középparasztság”. A földreformmal széthullott a nagybirtok termelési szerkezete, ami nem minden esetben volt kedvező hatással. Az ország a birtokpolitikában átesett a „ló másik oldalára”. Ugyanakkor a paraszti gazdálkodás állami támogatása nagyon szerény keretek között folyt. A gépesítés sem a kívánt mértékben haladt előre. A közterhek progresz- szíven növekedtek. A mezőgazdasági termelés kibontakozását hátráltatta az állatállomány létszámának visszaesése, ami annál szembetűnőbb, mert a háború előtt sem állt elegendő istállótrágya a rendelkezésre. Jóllehet a műtrágya felhasználás emelkedett, a péti gyár termelése 1948-ban újraindult. A talajjavítás üteme is minimálisnak tekinthető. A vonóerő 50-60%-a hiányzott, amin a gépállomások hálózatának kiépítésével igyekeztek segíteni. A mezőgazdasági gépgyártás átállítása a nagyüzem igényeihez kedvezőtlenül érintette a paraszti gazdaságokat. Az öntözés terén 1947-től volt némi előrehaladás, s újraindulása a rizstermesztésnél mutatkozott. 1945 után a növénynemesítés az állami feladatok közé tartozott, a nagybirtok magánkézben lévő telepeit államosították. A nemesítési munka nagyon nehéz feltételek közepette vette kezdetét. Eredményes munka folyt a burgonya, a cukorrépa, édes csillagfürt, néhány takarmánynövény és a kukorica nemesítése terén. Külön feladatot jelentett a vetőmagtermesztő gazdaságok hálózatának a megszervezése. Lásd DONÁTH 1970,1-54.
