Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Bodnár Mónika: Adatok a miskolci németek történetéhez és kultúrájához, különös tekintettel a 18. századi evangélikus németekre
348 Bodnár Mónika bekövetkezett haláláig (SZEBIK—VÁRHEGYI 1983, 36—40). Nagyjános helyére Dunay Imre tállyai tanítót hívták, aki azt megelőzően Kassán szolgált. Dunay a tanítás megkönnyítésére német nyelvtankönyvet írt, melyet aztán nemcsak a miskolci, de az ország egyéb evangélikus iskoláiban is sokáig használtak. A tanítás mellett ügyelt arra, hogy a gyerekek szabadidejüket hasznosan töltsék. Tanítványaiból rézfúvós zenekart, úgynevezett rezesbandát szervezett, melynek szereplése számos egyházi rendezvény üde színfoltját jelentette. A miskolciak nagyra becsülték tanítójukat, amikor más egyházközségbe hívták lelkészi állást ajánlva neki, a miskolciak jelentősen megemelték fizetését és clarissimus megtisztelő címet adományoztak neki (SZEBIK—VÁRHEGYI 1983, 83). A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált a harmadik tanítói állás megszervezése. Erre 1806- ban került sor, amikor Szepesolasziból (Spisské Vlachy, Szlovákia) Miskolcra hívták Vásárhelyi Mátyást. Az új tanító munkába állásával a gyerekeket nemek szerint külön választották, Vásárhelyire a leányok oktatását bízták (SZEBIK-VÁRHEGYI 1983, 54). A német kulturális elemek között kell megemlíteni a céhes kultúrát és céhes szokásokat. Egyrészt azért, mert a céhtagok többsége a 18. században német volt, másrészt azért, mert mind a mesterségek, mind a céhes élet és szokások szaknyelve a német volt. Jelen keretek között az elsőként említettek részletes taglalására nincs mód, de az iparossággal foglalkozó tanulmányok többsége kitér a szakmai nyelvhasználatra is, melyben egyértelműen túlsúlyban vannak a német kifejezések. A másodikkal kapcsolatosan is inkább csak említés szintjén kívánok foglalkozni. A forrásokban többször előfordul ezekre a szokásokra történő utalás. Ezek egyike a Blaumontag, amit a magyar szakirodalomban korhelyhétfő, heverőnap névvel is illetnek. Jelentése azzal hozható összefüggésbe, hogy a céhes időkben a céhlegények a vasárnap mellett a hétfőt is igyekeztek munkaszüneti napként kezelni, amit pihenéssel, főleg pedig mulatozással igyekeztek eltölteni. Ezt a szokást a hatóságok és a céhek egyaránt szigorúan tiltották, ennek ellenére a mesterlegények sokáig megtartották. A korhelyhétfő úgy folyt le, hogy valamely legénynél vagy mesternél összejöttek, félretolták a szerszámokat, leginkább a vendéglátók költségére az inasokkal bort és élelmet hozattak és az egész napot evéssel, ivással, szórakozással töltötték. Máshol a céh valamennyi legénye együtt töltötte a korhelyhétfőt, s aki azon nem jelent meg, a többi által elfogyasztott ételek árából a reá eső részt vállalnia kellett, különben megbotozták (MNLex. III, 273). Arra, hogy ez a szokás a miskolci céhes életben is ismert volt, számos utalást találunk a forrásokban. Például az 1787. évi városi jegyzőkönyvben, melyben azt olvassuk, hogy egy asztalos legény és kalapos legény a^ Hucsfné Korcsmájában Blaumontag vagyis korhelynapot tartván megfogattak, de mivel első alkalommal tették, komoly büntetést nem szabtak ki rájuk, egy napi áristrom után a nyargalópénz megfizetésével szabadon bocsájtották őket (SPÓNER 2011, 119).81 Nem úszta meg ilyen könnyen Gros^Jakab gyapjúkártoló több más kézműves legénnyel egyetemben, akik a strázsaházzal szembeni kocsmában vasárnaptól hétfőig részegeskedtek. A Blaumontag gyakorlásáért, mely a tekintetes nemes vármegye által keményen tiltatik, az elkövetőket 24 pálcabüntetésre ítélték. Huszonöt botütést kapott 1804-ben Schnell János is, Vild Mihály asztalosmester legénye, aki felsőbb rendelések ellen Blaumontagot tartott, majd mesterét megtámadta és a főcéhmester hálánál is magát illetlenül viselte (SPÓNER 2011, 119). A céhes legények kötelező vándorlásával függ össze a Herberg kifejezés. A kifejezés valójában legényszállást jelent, amit a mesterség gyakorlására az idegen városba érkező legény köteles volt felkeresni, majd ezt követően a céhmester által kijelölt mesternél munkába állni, miközben ott tartózkodása idejére mesterségében való jártasságát igazoló tanúsítványát, vagyis kuntsaftját a céhládába volt köteles elhelyezni (SPÓNER 2011, 73). Szólhatnánk még számos tárgyi emlékről is, mert ilyenek bizonyára szép számmal akadnak például a Herman Ottó Múzeum gyűjteményeiben is. Ám mivel a gyűjtemény ilyen szempontú vizsgálatára még soha nem került sor, ez akár egy külön tanulmány tárgyát is képezhetné. Itt most csak példaként említjük a mecenzéfi ládákat, miskolci német polgárokról készült portrékat stb. ÖSSZEGZÉS Miskolcot a 17. század végéig joggal tartották az egyik legmagyarabb magyar városnak, ennek ellenére idegen telepesek, köztük németek is már az azt megelőző korokban is megtelepedtek. Az idegeneknek (németek, szlovákok, görögök, zsidók stb.) ez a beáramlása még inkább felgyorsult a 18. században, olyannyira, hogy a 18. századi Miskolc már joggal nevezhető multikulturális városnak. Ez a multikulturalitás például abban nyilvánult meg, hogy a katolikus és evangélikus hívek is igényelték a háromnyelvű (magyar, szlovák, német) egyházi szolgálatot. A miskolci németek többsége az iparos társadalomból került ki, de voltak közöttük a nemesség felsőbb rétegéhez tartozó birtokosok, voltak armális vagy taksás nemesek, de a legtöbbjük a polgári középréteghez tartozott. 81 HÓM HTD 74.423.27.
