A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Művészettörténet - Pirint Andrea: Borsod vármegye panteonja
334 Pirint Andrea Az arcképek túlnyomó részét — mint utólag rekonstruálható — 1946-ban a miskolci múzeumban raktározták el.2 Az ekkor letétbe helyezett festménycsoportnak, három portré (Palóczy, Szemere, Lévay képmásai) kivételével, a ma is fellelhető összes többi, egykor a Megyeháza arcképgalériáját alkotó képmás részét képezte.3 Mire azonban a portrék hivatalosan is múzeumi tulajdonba, egyben nyilvántartásba kerültek, az egyes daraboknak nem csupán összetartozóságuk, de többségükben azok származása is feledésbe merült. A miskolci múzeum gyűjteményeinek szakszerű nyilvántartásba vétele 1953-ban kezdődött el. A megyeházi galériába tartozó festmények közül két tétel kapott ekkor leltári számot, majd ezt követően csak 1962-ben és 1963-ban került sor egy-egy újabb portré beleltározására. Az adatokat rögzítő munkatársak előtt mind a négy esetben ismeretes volt a képek megyeházi eredete, így ennek ténye felvezetésre került. Az ezt követő időszakra azonban már a provenienci- ára vonatkozó ismeretek is elvesztek. 1974-ben több száz műtárggyal együtt került nyilvántartásba — mint mára kiderült — a megyeházi portrék egy nagyobb csoportja, szám szerint nyolc tétel, ismereden származással. További három arckép 1982-ben tűnik fel a nyilvántartásban, végül 1994-ben jegyezték be azt a Mária Terézia-képmást, amit feltételesen ugyancsak a megyeházi arcképgalériához sorolhatunk. Az adatrögzítés idejére nem csupán a származás, de néhány esetben még az ábrázoltak kiléte is feledésbe merült. A Barabás által megfestett Vay Miklós-portré ábrázoltját megnevezi a leltárkönyv, de Vay Lajos és Vay Béla ugyanekkor nyilvántartásba vett portréi Férfi képmása címen szerepelnek. Az ábrázoltak beazonosítása épp most, a megyeházi képgaléria körüli kutatások során történt meg. A megyeházi panteon beolvadását az a körülmény is elősegítette, hogy a város egyéb közhivatalai ugyancsak a múzeumban helyezték el az idők folyamán általuk megfestetett arcképeket. A múzeumi gyűjteményen belül így egy meglehetősen gazdag és vegyes származású portrékollekció jött létre, az esetek többségében megfakult, illetve elfelejtődött provenien2 Elcserélt, letétbe helyezett, visszaadott és elveszett tárgyak, könyvek jegyzéke 1902-1947. (HÓM HTD Ltsz. 74.356.3.) 3 A dokumentációk szerint 1946-ban a következő, azóta lappangó megyeházi darabok is bekerültek a múzeumba: III. Károly, József nádor, Reviczky Ádám valamint Horthy Miklós portréi. Ezt követően ezeknek nyoma veszett. Nem zárható ki, hogy utóbb visszakerültek a letevőhöz, akárcsak az a németalföldi csatajelene- tes kompozíció, amely ugyancsak része volt a letéti állománynak, ám később visszakerült a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzathoz, s máig annak tulajdonát képezi (Nytsz. 13113/2). ciával. Különösen nehézkes a rekonstrukció akkor, amikor ugyanazon történelmi személyről mind a város, mind a megye, s történetesen ugyanazon festővel készíttetett arcképet. így volt ez Tisza István portréjának esetében, amelyre mindkét törvényhatóságtól Halász-Hradil Elemér kapott megrendelést. Utóbb mindkét portré a miskolci múzeumba került, származásuk feltűntetése nélkül, s azonosításukat mára csak egy levéltári dokumentum teszi lehetővé.4 A megyeházi arcképekről mint összetartozó galériáról első alkalommal, s mindeddig leginformatívab- ban Keresztesy Sándor ír (Ki íresztesy 1943). Magára az épületre vonatkozó következő fontosabb irodalom Seresné Szegőfi Anna—Tóth Péter szerzőpáros könyve, amely a részletes építészettörténet vonalát követve a képgalériáról annyit említ, hogy: „az épület csinosítása kapcsán a nagy tanácsterem díszítéséről sem feledkeztek meg a közgyűlés tagjai: a király és a főispánok arcképeinek megfestésére adtak megbízatást” (Seresné SzegŐfi-Toth 1982, 28). Továbbá: falakon a magyar királyok, orszfgnagyok, a vármegye mindenkori főispánjainak olajfestményei” (Seresné Szkgőfi-Tóth 1982, 34). Kostyál László zalaegerszegi művészettörténész 2000 környékén figyelt fel a miskolci múzeum Habsburg-portréira, melyekben a zalai Vármegyeháza uralkodó-portréinak analógiáit ismerte fel (Kostyál 2001). Ezt követően Goda Gertrud is hangsúllyal szólt a hivatali arcképgalériák szerepének fontosságáról a város egykori életében, s a témakör összefoglalását Miskolc képzőművészeti múltjába beillesztve adta közre (Goda 2003, 1020-1021). A megyeházi panteon első számú krónikásaként azonban továbbra is azt a Keresztesy Sándort kell tisztelnünk, aki 1902-től maga is Borsod vármegye szolgálatában működött mint segédiktató, s biztosan ott dolgozott még 1923-ban is, amikor épp a Tisza- arckép megfestetése kapcsán találkozhatunk nevével. Az akkori alispán, Zsóry György mellett könyvelőként vett részt a korszak legnevezetesebb, a protokollt maximális mértékben érvényesítő arckép-megrendelési projektjében.’’ A Keresztesyre vonatkozó életrajzi adalékokat nyomatékkai és okkal említjük előbb, mint ahogy az általa közölt adatokat ismertetnénk. Előre kell bocsátanunk ugyanis, hogy a szerző olyan fontos infor4 MNL BAZMLt IV. 809/b. 3307/1923. A megyeházi arckép keretezésének tárgyában született feljegyzések kitérnek a festmény pontos méretére. (A két Tisza-portré mérete jelentősen különbözik egymástól.) 5 Keresztesy életrajzi adatairól: Szkndrki 1911, 290; 1923-as szerepéről: MNL BAZMLt IV. 809/b. 3307/1923.
