A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Művészettörténet - Pirint Andrea: Borsod vármegye panteonja
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve Lili (2014), 333—363. BORSOD VÁRMEGYE PANTEONJA Pirint Andrea Herman Ottó Múzeum, Miskolc Absztrakt: A történelmi Magyarország közigazgatási egységei, a vármegyék számára 1723-ban rendelet írta elő, hogy kötelesek székházat építeni. A megyeházák elsősorban közigazgatási funkciót töltöttek be, ugyanakkor, a nemzeti öntudat megerősödésével párhuzamosan, a megyei önreprezentáció jelképeivé váltak. A belső terek kialakításakor a legnagyobb figyelmet a tágas tanácskozóteremre, a díszteremre fordították. A falakon hagyományosan arcképek függtek, melyek ábrázoltjairól a vármegye maga döntött, így hűen tükrözték, hogy a közösségnek mely közéleti nagyságok jelentettek követendő példát. E portrégalériák az idők során folyamatosan gyarapodtak, és szemléltették az egyes vármegyék múltját, politikai állásfoglalását. A II. világháborút követő rendszerváltással aztán elvesztették jelentőségüket, lekerültek a falakról, elkallódtak, szerencsés esetben múzeumba kerültek. A tanulmány Borsod vármegye egykori arcképgalériáját rekonstruálja, melyhez tárgyi emlékek és levéltári források nyújtanak segítséget. Kulcsszavak: arcképfestészet, díszterem, megyeháza, megyei önreprezentáció, portrégaléria Borsod vármegye székházának tanácskozóterme Miskolc legelső kiállítóhelye, s a falai között gyarapodó képtár a térség legrégibb múltra visszatekintő közgyűjteménye.1 Igaz, állandó „tárlatát” csak a megyegyűlésekre hivatalos mindenkori elöljárók és meghívott vendégek láthatták, s az is igaz, hogy a díszterem galériájában kizárólag arcképek kaphattak helyet, melyek megrendelésekor eszmei-politikai megfontolások játszottak szerepet. A Megyeháza arcképgalériája az egykori vármegye első, képzőművészeti jellegű, közösségi tulajdont képező gyűjteménye, összhangban a történelmi Magyarország teljes vármegyerendszerét érintő — részben kötelezően, részben saját elhatározásból vállalt - reprezentációs feladatokkal. A festmények igényes előadásmódja — annak ellenére, hogy a megrendelők részéről szakmai elvárások nemigen fogalmazódtak meg — biztosított volt azáltal, hogy a Megyeháza következetesen jó nevű festőművészeket foglalkoztatott, így az országosan elismert 1 E tanulmány az ,Árpád hős magzatjai. .."-A magyarországi vármegyeházák egykori portrégalériái a megyei múzeumok gyűjteményeiben című program keretében 2011-ben született elektronikus publikáció (http://arpadhosmagzatjai.com/baz/) átdolgozott és újabb adatokkal kiegészített közreadása. A program irányítója a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége és a Zala Megyei Múzeumi Igazgatóság, szakmai vezetői BASICS Beatrix—DOMANSZKY Gabriella voltak. A projekt a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósult meg. Barabás Miklóst (1810—1898), aki 1868 és 1893 között öt arcképet is megfestett Borsod vármegye megrendelésére. A díszbeszédek, melyek az idővel gyarapodó galéria újabb és újabb darabjainak ünnepélyes leleplezésekor hangoztak el, az ábrázoltak érdemeinek kiemelésére szorítkoztak, művészeti szempontokról nem esett szó, sőt jellemzően még a mesterek nevét sem említették meg. Az elkészült képmás tehát nem mint képzőművészeti produktum, hanem egy példakép hiteles ábrázolataként, egy eszme, egy politikai állásfoglalás megtestesüléseként foglalta el helyét a reprezentatív teremben. Tartalom és forma azonban szükségszerűen eggyé vált, s együtt kellett hatniuk azon mindenkori kevesek képi látásmódjára és a festőművészettel szemben támasztott igényességére is, akik a térség életét pozíciójuknál fogva irányították, a vármegyét szellemileg is képviselték. A MEGYEHÁZA EGYKORI ARCKÉPGALÉRIÁJA Az emberöltőkön át formálódó arcképcsarnok, melynek „tekintetei” kereszttüzében közéleti nagyjaink döntéseiket meghozták, a II. világháborút követően megszűnt önállóan létezni, sőt a galéria egykori léte, az egyes darabok összetartozósága is rövid időn belül a teljes feledés homályába merült. A szerepet, amit betöltött, az új rendszer ideológiáját közvetítő jelképek és képmások vették át. A régi portrék sorsa ezután mindenki számára érdektelenné vált.
