A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Régészet - Bacskai István: Tézisek, kérdések, gyakorlati tapasztalatok. Műszeres leletfelderítés a Bükkábrány-lignitbánya kitermeléséhez kapcsolódó régészeti feltáráson
224 Bácskái István tesztelésére és kidolgozására került sor a honfoglaló temetőben. A módszer lényege, hogy a régészeti lelőhelyeken végzett geofizikai kutatások kiegészítésére fémdetektoros vizsgálatokat is végeztek. A módszer alapvető célja a nagyméretű vastárgyak felderítése, illetve a recens vastárgyaknak meghatározható kivételesen nagy anomáliák ellenőrzése volt. Ekkor próbáltam ki először a fémkereső készüléket, ami még egy nagyon egyszerű, házi készítésű eszköz volt. A gépet a kutatást végző cég bocsátotta a rendelkezésemre. Az autópálya nyomvonal ásatásain ezzel az egyszerű géppel próbáltam segítségére lenni a régészeknek. A döntő áttörést V. Szabó Gáborral, az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének régészével történő találkozás hozta meg számomra. 2005-ben látogattam meg V. Szabó Gábor ásatását az M35-ös autópálya nyomvonalának feltárása alkalmával, és itt próbáltam először célzott tudatossággal a régészet szolgálatába állítani a fémkereső készüléket. Itt körvonalazódott bennem az, hogy detektor szisztematikus alkalmazásával jelentősen növelhető lenne az előkerülő fémleletek száma. Az egyik császárkori-szarmata lelőhelyen sikerült néhány szép tárgyat találnom, aminek hatására ekkor hangzott el a további életemet meghatározó mondat: „Csináljunk a szórakozásból tudományt!” így alakult meg a V. Szabó Gábor vezette bronzkori kutatócsoport, amelynek egyenes ági következménye lett, hogy sok-sok hegyet kellett megmásznom és hosszú kilométereket kellett gyalogolnom különböző lelőhelyeken, sokszor a találás legcsekélyebb esélye nélkül. Az ELTE megvásárolta az akkori piacon fellelhető legmodernebb fémkeresőt, amelynek a kezelésével megbíztak. Egyidejűleg a csoporthoz csadakozó egyetemi hallgatók a készülékek használatára történő betanítása is a feladatommá vált. A kutatócsoportban végzett munka során számos ifjú régészpalántát ismertem meg, akik közül többen ma már ásatásvezető régészek, mint például a bükkábrányi bányában folyó feltárások egyik vezetője, Kalli András is. András régészhallgatóként gyakran volt szenvedője a sok megrongált és a munka után koszosán hagyott fémkeresők láttán a hallgatókat szapuló korholásaimnak. Ma már rajta is nagy felelősség van, két éve vezeti a feleségével, K. Tutkovics Eszterrel az ország egyik legnagyobb felületű ásatását. így visszatekintve látom, hogy nem voltak ezek az évek elvesztegetett idők. András képet kapott a műszeres leletfelderítés hatékonyságáról, és ezt a jelenlegi munkájában is kamatoztatni tudja, mivel ismeri a módszertanát és kiválóan be tudja illeszteni a feltárási gyakorlatba. Nagy a kihívás. Meg kell tudni felelni a szakmai elvárásokon túl egy nagy volumenű termelőüzem által támasztott feltételeknek. Meg kell találni az arany középutat, ahol a régészet érdekei sem sérülnek, és az üzem is a terveinek megfelelően tudja végezni a munkáját, azon a felszínen, amely alatt a mélységben ott rejtőzik a lignit. A bányatársaság a hatályos örökségvédelmi törvények értelmében együttműködik a Herman Ottó Múzeummal a lignitmező fölött elterülő régészeti lelőhely feltárási munkálataiban. Véletlen egybeesés, hogy a régészeti lelőhely és a bányaterület fedi egymást. Bár a Kárpát-medencében ezek az egybeesések mindennaposak. Pedig, dehogy is tudták a múltbeli korok emberei, hogy micsoda kincs rejtőzik a talpuk alatt, amikor a házaikat, árkaikat, gödreiket belevájták a csincsei földbe. A lignit kitermelésével egyidejűleg a már feltárt hajdani élettér is megsemmisül. A jelenkor emberének, kiváltképp a régészének pedig az a dolga, hogy a végső pusztulás előtt minden információt dokumentáljon, és minden előkerülő tárgyi emléket megmentsen. A RÉGÉSZETI LELŐHELY Mi is az a régészeti lelőhely? A válasz kézenfekvő: ahol valamiféle régészeti leletet lehet találni. A legáltalánosabban használt megfogalmazást a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LIV. törvény értelmező rendelkezési között olvashatjuk. A régészeti lelőhely „földrajzilag körülhatárolható terület, amelyen a régészeti örökség elemei történeti összefüggéseikben találhatók.”1 Már így évtizednél is több tapasztalattal a régészet mezsgyéjén magam is megmosolygom azokat, akik fejüket csóválva, szemüket meresztgetve próbálnak rájönni egy ásatáson, hogy mi a csuda itt az érdekes. Csodálkoznak rajta, hogy felnőtt emberek végtelenül tudnak örülni néhány törött cserépdarabnak, vagy éppenséggel néhány szürkés-vöröses színű, a talajban kirajzolódó elszíneződésnek. Nem őket hibáztatom, hanem inkább az oktatást. A tanórákon ugyanis, amikor régészetről és civilizációkról esett szó, mindig a piramisokat, a fáraókat, a római birodalmat és császárait helyezték előtérbe. így aztán nem is kell azon csodálkozni, hogy a régészet szónak a hallatán Indiana Jones kalandjai, vagy az elveszett csodatevő ereklyék jelennek meg az emberek képzeletében. Ennek a szemléletmódnak a bemutatására vehetünk a magyar történelemből is példát. A történelem tananyag 1—2 óra erejéig foglalkozik a magyar törzsek vándorlásával, azok Kárpát-medencébe történő meg1 A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény 7. § 35. pont.
