A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Régészet - Simon László - Torbágyi Melinda: Római köztársaság kori éremlelet Sajóörösről
Római köztársaság kori éremlelet Sajóörösröl 41 szintén a római uralom elismerésére kényszerítették (Alföldi 1940,136; Mócsy 1986, 38-39). Térségünk kelta népcsoportjai ekkor kerülhettek ún. szövetsége - si pozícióban római fennhatóság alá. Ha a sajóörösi kincs jelenleg ismert legfrissebb érméjének veretési idejét vesszük figyelembe, akkor talán ez a hadjárat eredményezhette a lelet földbekerülését. A veretek kopottsága azonban hosszú idejű, és nem feltétlenül a Barbaricumban történő használatra utal, éppen ezért eléggé valószínűtlen a dénárok elrejtését ezzel az eseménnyel kapcsolatba hozni. A szövetségi rendszer kialakítására törekvő rómaiak ezen a dák peremvidéken nem is jelentettek szükségszerűen ellenséget, sőt azok éppen a kialakítandó jó kapcsolatok érdekében juttathattak pénzt a helyi vezetőknek. Ez a szövetségesi kapcsolat azonban nem lehetett túlságosan intenzív és valószínűleg nem is tartott sokáig. Alig 100 év múlva Tacitus (Germania 43, 1 —2) már arról tudósít, hogy az itt lakók a kvádoknak is, a szarmatáknak is adót fizetnek. Ez utóbbi pénzügyi tranzakciókat feltételező geopolitikai helyzet legkorábban a kvád határokat és befolyást kelet felé kitoló Vannius uralkodása (Kr. u. 20—50) és a szarmata jazigok Alföldön való megjelenése (Kr. u. 50 előtt) után alakulhatott ki. Az sem volt feltédenül szükségszerű, hogy a barbár vezetőknek juttatott pénzek a legfrissebb veretek közül kerüljenek ki, hisz a Barbaricumban lakók számára a pénzek elsősorban ezüstöt, nemesfémet jelentettek, lényegtelen volt számukra a rajtuk szereplő felirat vagy ábrázolás (vö. Vaday 2005, 21). Burebista például még azt sem tartotta fontosnak, hogy saját éremtípust bocsásson ki, hiszen fenntartások nélkül használta az idegen, elsősorban római köztársaság kori pénzeket, sőt pontosan ugyanolyanokat veretett anélkül, hogy a nevét feltüntette volna rajtuk (Chijescu 1981,58-60). Bár a sajóörösi leletünknél később zárul a rakamazi és a jászdózsai éremlelet, összetételük lényegében azonos. Említésre méltó ebben az összefüggésben az, hogy a Dunától keletre található lelőhelyek (Jászdózsa, Sajóörös) a későbbi Aquincuminál kiegészítve megrajzolják azt a keletre tartó, a császárkorban római őrtornyok és római áruk lelőhelyei által is hangsúlyozott útvonalat, amelyet kereskedelmi és nyilván katonai célokra is használtak (Gabler 1975, 89—90). A rakamazi éremlelet a Tisza jobb partján elhelyezkedő Sajóöröstől ÉK-re mintegy 60 km-re került felszínre a Tisza bal partján, közel a tokaji révhez. Eltekintve a lágymányosi lelet eraviszkusz utánzataitól, figyelemre méltó a mi leletünk szempontjából a két vizsgált budapesti éremlelet teljesen azonos szerkezete is. Nem kizárt, hogy e leletek érméinek idekerülése hátterében Viniciusnak az Alföld északi peremén folytatott útja után kialakult kapcsolat állhatott. A hadjárat során a római sereg az eraviszkuszokkal is kapcsolatot létesített. A sajóörösi éremlelet földbe kerülésének idejét rendkívül nehéz meghatározni főként azért, mert a lelet biztosan nem teljes, tehát a kincslelet Octavianus érméjével való záródása eleve nem tekinthető bizonyosnak. Az éremleletek földbe kerülésével kapcsolatban pedig nem feledhetjük Lányi Vera figyel- meztetetését sem, miszerint „a legtökéletesebb rejtekhelynek — béke idején is — a föld mélye számított” (Lányi 1990, 213), nem szükségszerű és így indokolatlan minden kincs elrejtése mögött háborús eseményt felételezni. Arra vonatkozóan pedig végképp nem rendelkezünk forrásadattal, hogy milyen lokális konfliktusok nehezítették e terület lakóinak hétköznapjait. Elméletileg e konfliktusok szempontjából már szóba jöhetnek a Kr. u. 1. század folyamán megjelenő szarmaták is, akik szintén okot szolgáltathattak az itt élőknek vagyonuk elrejtésére. Ugyanilyen bizonytalan a kincset hátrahagyó népesség meghatározása is. Régebbi összefoglalások és újabb ásatási eredmények térségünk több lelőhelyén (Garadna, Kistokaj, Miskolc-Dudujka, Miskolc-Sötét-kapu, Miskolc-Széchenyi tér, Ónod, Putnok, Sajókeresztúr, Mezőkeresztes-Cethalom, Mezőkeresztes-Fűzfás,Gelej-Sinka-halom,Mezőnagy- mihály-Nagyház-tanya) a késő kelta kerámiamű- vesség, illetve etnikum továbbélését, jelenlétét is kimutatták a Kr. u. 1. évszázadban (Salamon 1966, 86; K. Végh 1975, 70-71, 73, 75-78, 83-84, 90-93; B. Hellebrandt 2013). A történeti források alapján azonban, mint fentebb már utaltunk rá, a Duna-ka- nyartól keletre lakó népek pontos lakhelye és etnikai hovatartozása bizonytalan. Az imént említett lelőhelyek többségén „dák jellegű” kerámia is előkerült (K. Végh 1975, 67, 1. kép, 84). A legutóbbi évtizedek nagyfelületű megelőző feltárásainak előzetes feldolgozásai szerint azonban a Kr. e. 1. században a dákok Alföldre történő betelepedésének nincs szignifikáns nyoma (Almássy 2009,263). Az éremlelet előkerülésének helyéhez közel, kb. 200—300 m-re nyugatra az itt megfigyelt lelőhely (Sajóörös-Borsóföld) keleti részén talált edénytöredékek megengedik annak feltételezését, hogy egy, a korai (?) császárkorban itt élő népesség kisebb településével számoljunk Sajóörösön is.15 15 A sajóörösihez hasonló kisméretű, keltákhoz kapcsolható lelőhelyeket találtak a lelőhelyünktől nyugat felé kb. 10—12 km-re a Sajó és a Hejő közötti terepbejárásokon is, ugyancsak csekély mennyiségű kerámiával: Czajlik—Tankó 2004.
