A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Tringli István: Adalék a magyar vadászati jog középkori történetéhez
Adalék a magyar vadászati jog középkori történetéhez 217 asztalára a két évvel korábban kelt országbírói döntést a madarászat szabályozásáról. A bíróság sem a felek érvei, sem pedig bizonyítékai alapján nem tudott dönteni, ezért közös vizsgálatot rendeltek el, melyet Pécel határosai között kellett elvégezni a felek vagy ügyvédjeik jelenlétében. Pál országbíró határjáró oklevele szerint meg kellett újítani a határokat, és a birtok negyedrészébe Katalin asszonyt valamint örököseit be kellett iktatni. Ha Péter mester, vagy valaki más ellentmondással próbálkozott volna, arra nem kellett tekintettel lenni, mivel a korábbi iktatáskor senki nem élt ellentmondással. Ha ezt elvégezték, kellett a vizsgálatnak szerét ejteni. A madarászatra vonatkozó kérdés úgy hangzott, hogy a madarászok a madarakat a malom fölött, a gát mellett levő nádasban és a gáton fogták-e, avagy nem ott és nem is az asszony földje fölött, hanem Péter mester saját részén. A per további fejleményeit nem ismerjük. Nem maradt ránk sem a közös vizsgálat eredménye, miként az ítéleté sem. Az országbíró nevében kiadott bírói paranccsal, úgynevezett közbenszóló ítélettel, számunkra lezárult az ügy. Az előadottakat elemezve kell tehát a vadászati jogról minél többet megtudnunk. Mielőtt azonban a madarászatra vonatkozó kijelentések magyarázatába kezdenénk, érdemes az érvelésben elhangzott két másik kifejezést is vizsgálni. Katalin asszony péceli birtokrészét anyai leánynegyedének nevezte. Röviden ezt hívták anyai jogon ('iure materno) szerzett birtoknak. A kaszáló ügyében tett panaszban Katalin is így beszélt birtokjogáról. A kifejezés a magyar jogi nyelvben máshol is elfordult.10 Az anyai jog emlegetése teljesen ésszerű volt: az anya leánynegyedére vonatkozó jogosultságot jelentette. A közös vizsgálat a kor szokásos bizonyítási módszere volt. A korbeli magyar nyelv köztudományként emlegette, így tartják számon a jogtörténeti művek is (Weres 1565, 122. ken>^ tudoman). Ennek jóval nagyobb súlya volt, mint az egyszerű vizsgálatnak. Ez utóbbit ugyanis csak a panaszos kérésére rendelték el, ő állította elő a tanúkat is, akik szinte automatikusan megerősítették a panaszban foglaltakat. Éppen ezért nem sok bizonyító ereje volt, csupán arra volt elegendő, hogy a pert ennek alapján megkezdjék (Hajnik 1899, 282). Ritka őszinteséggel, de a sokat látott bíró tapasztalatával vágta oda Péter mester a bíróságnak, hogy a Katalin asszony kérésére elvégzett vizsgálatokban csak ellenfelei jutottak szóhoz. Ezzel szemben a 10 1431-ben egy Zemplén megyei birtokrészről állították azt, hogy „anyai és nagyanyai címen” illeti az ott megnevezetteket (Perényi 2008, 439. sz.). közös vizsgálatot mindkét fél beleegyezésével, a bíróság rendelte el a per során (Hajnik 1899, 293). Ugrin országbíró itt idézett oklevele alapos magyarázatát adta annak, hogy miért kapta e vizsgálat a „közös” nevet. E szerint ugyanis a szomszédokat, határosokat és megyebelieket „együttesen, mindkét fél részére és nem külön-külön” (communiterpro utrisquepartibus et non distinctim) kellett kikérdezni, a beszámolót pedig „nem külön-külön, csak az egyik, hanem mindkét fél részére” (non distinctim pro aliqua partium, séd simulpro utrisque partibus) felvett vallomásokról kellett megírni. Végre megtudtuk, hogy a pesti madarászok seregélyt fogtak a péceli malom mellett. Hogy aztán minek adták el, azért-e, hogy otthon énekesmadárként tartsák fogva, vagy azért-e, hogy elfogyasszák, nem tudjuk. E madarak — Herman Ottó szavai szerint — alkonyaikor szeretik a nádast megszállani, s ilyenkor oly nagy zsinatolást visznek végbe, hogy a malom zúgójára emlékezet (Herman 1908, 219). Korántsem kizárt, hogy a korabeli asztalokra seregély is került. A 15. század elején összeállított budai jogkönyv szerint a budai vásártéren meghatározott helyűik volt a vadhúst árusító kofáknak. Kínálatukban a számunkra szokásos, vadon élő madarakon kívül rendszeresen szerepelt a fenyőrigó (kraniwid) is (Blazovich—Schmidt 2001, 372, 392). Hogy nemcsak a különleges íze miatt kedvelt fenyőrigó végezte néhanapján a konyhában, hanem más madarak is, arról az erdélyi fejedelmi udvarban, aló. század végén összeállított szakácskönyv tanúskodik. Ebben az „apró madárkák” között külön megemlítették a seregély elkészítését (Radvánszky 1893,1. 186).11 A két pereskedő fél végső előadása csak tartalmi állításában tért el egymástól, elvében nem. Katalin asszony éppúgy a madárfogás területi elvét vallotta, akárcsak szomszédja. Egyikük azonban azt állította, hogy a madarakat a közös földön — a gáton kívül a vízben álló nádas is ide tartozott — ejtették hálóba, másikuk pedig azt, hogy a megosztott földön történt a madárfogás. A közös vizsgálat kérdőpontjai is ennek az elvnek alapján tették fel a tanúk számára kérdéseket. A korabeli jogfelfogás szerint tehát azt illette a madarászat joga, akinek a földjén a madárfogó hálót elhelyezték. Az állatok származási helye, az, hogy honnan hajtották őket a hálók elé, lényegtelen volt. Az elv értelmével aligha lehetne vitatkozni. A gyakran reptükben elfogott madarak származási helyét aligha 11 11 A verebek különféle elkészítése módja után a következőket olvashatjuk: ,fAindenféle madarakat, kik országunkban vadnak, megfőz; hedd ez lével. Seregélyt is sütve-főve, megcsinálhadd tejfellel, mint az tyúkfiat. ”
