A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Régészet - Simon László - Torbágyi Melinda: Római köztársaság kori éremlelet Sajóörösről
40 Simon László— Torbagyi Melinda idején törzseik egyesítése után szinte minden irányban terjeszkedve fennhatóságuk alá vonták a Közép- Duna-medence keleti felét is. Az andk forrásokban Hercjmia silvának ismert hatalmas erdőséghez tartozó mai északkelet-magyarországi területen a dák hódítás kelta alaplakosságot talált. Az antik forrásokban néhány, a Duna-kanyartól keletre lakó nép neve is fennmaradt,11 de ezeknek a források alapján sem pontos lakhelyük, sem etnikai hovatartozásuk nem állapítható meg egyértelműen (Szabó 1990, 26—27; Szabó 2005, 68—70). A bői törzsszövetségbe tartozó kelták és a dákok között eredetileg a Tisza vonala volt a határ (Strabon, Geographika dl, 5,2), ám a bői törzsszövetség legyőzése (lásd Dobesch 1994 ezzel kapcsolatos szakirodalmát; Szabó 2005, 63—65) után dák befolyás alá került az Alföld északi része, sőt a mai Szlovákia jelentős területei is. Egyes kutatók feltevése szerint a dákok már a Kr. e. 1. század elején benyomultak a mai dél-szlovákiai területekre (Pteta 1982, 101—105, 216; Visy 1993, 9-10; Szabó 2005, 69-70). A későbbi Dacia nyugati határán a Kr. e. 40-es években záródó éremkincsek (Nagykágya, Szatmárnémeti, Vasad) már valószínűleg a Burebista halálát követő zavaros időszakban lettek elrejtve. Ez a lehetőség még a két korábban záródó (Körösszakái és Nujfaláu) esetében sem kizárt. Nagykágyán az érmek mellett még ékszerek is voltak, amelyek dák tulajdonosra utalnak (Mócsy 1960, 15—17). A nagykágyai lelet utolsó érmein alig volt kopásnyom (Kerényi 1948, 12), ami arra utal, hogy azok nem sokáig lehettek forgalomban. A kis sajóörösi leletet összetétele alapján egyértelműen a későbbi felhalmozódású kincsek közé sorolhatjuk, a benne lévő érmék inkább már az Octavianus-Augustus korában forgalomban lévő véretekből kerültek ki és jutottak el közvetlenül vagy közvetve a Sajó völgyébe. A Burebistát követő, de már csak részterületeket uraló dák királyok hol Octavianust, hol Antoniust támogatták a polgárháborúban (Suetonius; Caesarok élete, II, 63, 4; Plutarkhos% Párhuzamos életrajzok, Antonius, 63, 3-4). Róma érdekeit a dákok ekkor még leginkább a Balkán felé irányuló hadjárataikkal veszélyeztették, ezért Octavianus — okkupálva az adriai tengerpartot is — Kr. e. 35—33-ban a Száva mentén egészen Sisciáig (ma: Sisak, Horvátország) nyomult előre, előkészítve e területfoglalással a későbbi dák ellenes hadjáratot és egyben lezárva a birodalom keleti részeit irányító Antonius szárazföldi útját Itália felé. Az Octavianus és Marcus Antonius között zajló hatalmi 11 Caesar, Bellum Gallicum, VI, 25: anartii; Tacitus, Germania, 28, 43.: ősi, cotini; Pto/emaios, Geograpbia, III, 8, 3: teurisci. harc idején a különböző dák vagy inkább dák-géta utód „államalakulatok” hol egyik, hol másik félnek ajánlották föl szövetségüket, s a viszálykodó római pártok között lavírozva próbáltak a maguk számára anyagi előnyöket kicsikarni, egyeduralmi törekvéseikhez támaszt keresni (Mócsy 1986, 38—39). Az actiumi csatában azonban Antonius alulmaradt, elfogott dák szövetségeseit Octavianus gladiátorokként a cirkuszi oroszlánok elé vetette (Cassius Dio, 51, 22, 6—8). Az ún. légiós dénárok előfordulása a dáciai kincsekben egyes kutatók szerint a Marcus Antoniusnak nyújtott katonai segítségadás jutalmazásával magyarázható (Chitescu 1974, 152—153). Más vélekedések szerint ezek a veretek az actiumi csata (Kr. e. 31) után terjedtek el az egész mediterrán világban és forgalomban voltak egészen a Severusok koráig, a 2. század végéig (Crawford 1985, 232). Újabban merült fel annak a lehetősége is, hogy a Marcus Antonius-féle légiós dénárokat a Nero reform után (63/64) újra forgalomba hozták, mivel súlyuk és finomságuk jobban illeszkedett a reform után kibocsátott dénárokhoz, mint a Iulius-Claudius dinasztia korábbi veretéihez. Éppen ezért őket nem érintette a reform előtti ezüstpénzek Traianus uralkodása idején történt beolvasztása sem (Cassius Dio, 68, 15). Flavius-kori forgalmukat az IMP VÉS ellenjegyes példányok egyértelműen igazolják (Woytek 2007, 512). Azt mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a romániai éremkincsekben 8 példánynál több légiós dénár egy kivétellel12 csak a Flavius-kortól záródó kincsekben van.13 Pannónia római okkupációját megelőző háborús konfliktusok során a dákok újra átlépték a Dunát Kr. e. 10-ben,14 ám Augustus ezt már nemcsak visszaverte, hanem Vinicius és Lentulus vezetésével két irányból, délről a Balkán felől és Ny-ról is megtorló hadjáratot viselt ellenük. Az Alföld északi peremének kelta törzsei is érintettek voltak ebben a háborús konfliktusban, őket a rómaiak a dákok és basztarnák leverése után 12 Pincejti (jud. Bacáu) Chitescu 1981, Nr. 143. 13 Két kincs a Flaviusok alatt zárul: Diaconi (jud. Galati) Chitescu 1981, 66; §apte Sate (jud. Brajov) Chitescu 1981, 195; két kincs a Nerva—Hadrianus időszakban: Dersca (jud. Botolani) Chitescu 1981, 62; Hunedoara II Chitescu 1981, 98; és 6 kincs az Antoninus Pius—Commodus időszakban: Gärdijtea de Munte (jud. Hunedoara) Chitescu 1981, 90; Muncelu de Sus (jud. Ia$i) Chitescu 1981, 125; Negri (jud. Bacáu) Chitescu 1981, 129; Prájegti (jud. Bacáu) Chitescu 1981, 156; Sálasuri (jud. Műre?) Chitescu 1981, 178; Tirpesti (jud. Neamj) Chitescu 1981, 202. 14 A Tusculanumi felirat (ILS 8965) alapján egy Viniciushoz kapcsolt hadjárat pontos időpontja azonban nem biztos, csak annyi igazolható, hogy valamikor Kr. e. 10 és Kr. u. 1 között ment végbe (Kovács 2005, 270).
