A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)

Történettudomány - Fazekas Csaba: Prohászka Ottokár és a Magyar Jövő székházavatása Miskolcon (1925)

290 Fazekas Csaba mivel a magyar népet Isten különlegesen szereti, meg­tanítja a „fajszeretette”, mint a jövőbeni kibontako­zás alapjára is. De Farkas nemcsak Prohászkáról szólt rajongással, felszólalása végén „Isten választottjának” nevezte Horthy Miklós kormányzót is, akit a magyar­ság megmentésére küldött. A nagy ovációt kiváltó pohárköszöntőre Prohászka hasonló szellemben reflektált. A Farkas által neki tu­lajdonított próféta-szerepet — érdekes módon — nem udvarias elhárítással, hanem egyetértéssel, azonosu­lással vette tudomásul: ,Mz esperes úr prófétának tün­tetett fel engemet. Próféta leslek, pusztába kiáltó szó, ha ez a s^ó a pusztából visszhangzik, meghallgatásra talál és eljön egy fólséges virágos erdőbe, a nemzeti élet, a nemzeti sgellem erdejébe.” Az önmagát Keresztelő János pozíciójában értelmező, az üdvösség állapotát pedig az általa vi­zionált „nemzeti élet”-ként leíró szemléletet az elő­adásából is ismert „zsidó” befolyás elhárításának, a zsidóság visszaszorításának képeivel bontotta ki, melyben nagyon pozitív szerepet szánt miskolci elv­barátai kezdeményezésének. Szavait nyilván nemcsak a vendéglátók iránti udvariaskodás inspirálta: „Még épülünk itt Miskolcon, mi tudjuk, micsoda város Miskolc. Mi tudjuk, mi az a konstrukciója ennek a városnak. Mi nagyon jól tudjuk mindezt. Tudjuk, majdnem túltesz Budapesten. De ha Budapestről azt mondják, hogy nemzetietlen, ezt ne merje senki se mondani Miskolcról. Miskolc nemzeti város. Nem ab­ban a tekintetben, nem arról az oldalról, amelyet kifogásolnak gazdasági konstrukció szempontjából, hanem a nemzeti érzés fólséges kézfogása szellemében, amelyet szívesen elfogadok espe­res úrtól, elfogadom szívesen az esperes úr kezét. [Nagy éljenzés és taps.] Isten minket úgy segítsen, hogy a nagy szeretetnek eyt a fólséges sugallatát megértjük, és ha vannak közöttünk történelmi örvények, amelyeket a szellemi világban nem lehet áthidalni, hivatkozunk a hazafias részéred1 [Nagy éljenzés és taps.] De még mást is tisztelünk Miskolcon, megrendítő váro­sát. Miskolcra néz az egész ország. ” Prohászka rámutatott továbbá, hogy gondolatait nemcsak a maga nevében, hanem a városba érkezett vendégek képviseletében is tolmácsolta. Amúgy is patetikus felszólalása végén egyre emelkedettebb hangulatban fejtette ki, hogy a magyarság ugyan a statisztika szerint legyőzött ország (ez nyilván az első világháborús veszteségekre és a tria­noni békére utalt), lélekben azonban a „keresztény” magyarság öntudatra ébredt szelleme, mint „égbe­nyúló lángoszlop” legyőzhetetlen. Diogenész példá­ját idézte, aki arról beszélt, hogy nem filozófust vagy szónokot keresett, hanem olyan polgárt, akinek szíve 57 Az utolsó szó minden bizonnyal elírás, helyesen: „hazafias érzésre”. van. Remek szónoki fordulattal Prohászka ezt a példá­zatot Miskolcra vetítette, mondván: ilyen emberre van szükség a helyi és az országos közéletben egyaránt. A főpapot érezhetően itt is lelkesítette a helyi társada­lom, mely helyesen fogja fel a közösség érzését (vagyis az általa értelmezett „keresztény-nemzeti” alapon áll), ennek jegyében ürítette poharát: „Miskolc emlékét a szeretet emlékébe foglalva elvisszük magunkkal.” A nagy ovációval fogadott felszólalását további po­hárköszöntők is követték, a radikális jobboldali irány­vonalat képviselő hozzászólásában Eckhardt Tibor és Milotay István is lelkesítette a miskolciakat a további lelkes, „keresztény” politikát támogató fellépésre. FÜGGELÉK Prohászka Ottokár: Hungarizmus és kultúra Előadás a Magyar Jövő sajtóházának megnyitó ünnepsé­gén. Miskolc, 1925. január 18. Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! A minap egy osztrák városban a szociáldemokraták ün­nepélyes keretekben tűzbe dobták, tehát egy szociálde­mokrata autodafé keretében megégették az evangéliumot, annak a Bethlehemben született, annak a gyaluforgácson járó mezítlábas szegény felséges Istenembernek az evangé­liumát. Hogy ez az emberiségnek, tehát az igazi demok­ráciának a szempontjából micsoda bűn, miféle bornírtság, miféle elvakultság, azt itt felesleges magyaráznom. De hát ez megtörtént, és ez mint valami rikító, rettenetes világító sötétség ijeszti az emberiséget, méltán, mert hiszen ennek a szerencsétlen kultúrvégnek eltagadhatatlan szimptómája. S ahogy az a Spengler ír kultúrvégről,58 * * * hát hiszen nincs igaza a műnek koncepciójával, de ez a levegőben van: dűl, hull, morzsolódik minden, Krisztus, kereszténység, vallás, erkölcs, és most a destrukció ott tart, hogy a legtermé­szetesebb fogalmakat természetalkotta, történelemalakí­totta irányzatokat kezdi ki, és ezek a család és a nemzet. A családról most nem beszélek, hanem ezt a nemzetet, ezt a nemzeti egyéniséget, azt a nemzeti, történelmi nagy való­ságot, amit mi hungarizmusnak hívunk, ezt szeretném így magunk elé idézni, és a mi kultúránknak, úgy mondanám, a liturgiájába beleállítani. 58 Oswald Spengler (1880—1936) német filozófus, leghíresebb Untergang des Abendlandes c. - magyarul A Nyugat alkonya címmel megjelent — művének első kötete 1918-ban, második 1922-ben látott napvilágot, Prohászka erre célzott. Spengler az európai ci­vilizáció végét jósolta, a kontinens végső stádiumának súlyos vál­ságjelenségeiről írt. Prohászkára nagy hatással volt a mű, 1924-ben más alkalommal is ennek gondolatait választotta bevezető motí­vumnak (ld. pl. Fazekas 2012).

Next

/
Oldalképek
Tartalom