A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Tóth Péter: Az önkormányzat és a városigazgatás jogi háttere a középkori Miskolcon
222 Tóth Péter erősíttetni: Miskolc esetében is ismerünk néhány ilyen kiváltságot. Ezek közül a legfontosabbak a büntetőbíráskodásra vonatkoznak (1395: a pallosjog megszerzése, 1471: a miskolci lakosok saját bírájuk elé való idézhetősége egyházi ügyekben is, 1503: az asylum korlátozása a városi bíráskodás érdekében, 1519: a pallos jog megerősítése). E fontos kiváltságok mellett a zöld színű pecsétviasz használatának engedélyezését (1512) inkább csak megtiszteltetésnek szánhatta a király.2 Ebből a felsorolásból is látható, hogy a többi mezővároshoz hasonlóan Miskolc sem egyszerre, egy „nagy privilégiumban” szerezte meg az igazgatási-bíráskodási kiváltságait, hanem fokról-fokra. A sor valószínűleg nem is teljes, az idők során elveszhettek oklevelek, megújításukra azonban nem volt feltétlenül szükség, mivel a bennük foglalt jogokat nem vonta senki kétségbe. Azt sem tudjuk, hogy a három nagy városjog közül Miskolc melyiket használta (azaz mely város volt az anyavárosa, ha volt ilyen egyáltalán).3 A VÁROS TANÁCSA ÉS ANNAK MŰKÖDÉSE A város polgárait befelé igazgató, kifelé pedig képviselő tanácsról, tagjainak választásáról kevés közvetlen adat maradt fenn. Annyi bizonyos, hogy a tanács élén a főbíró állt, aki legtöbbször két esküdt polgárral együtt adott ki oklevelet. Az esküdtek száma azonban valószínűleg négy lehetett, akik közül kettő a régi, kettő pedig az új várost képviselte. A környékbeli mezővárosok egy részére, így Miskolcra is jellemző, hogy az általuk kiadott oklevelek intitulatióiban csak a bíró és két vagy négy esküdt neve szerepel:4 ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lett volna ezekben a mezővárosokban is tanács, amely — legalábbis a koraújkori adatok szerint — 12 főből állt. Miskolc esetében is ismerünk 2 A Miskolc város levéltárában őrzött kiváltságlevelek szövegét kiadta Szendrei János, 1890. A privilégiumok kivonatait lásd Tóth 1990. A kiváltságok csoportosítására és elemzésére lásd Tóth 1996a. 3 A közeli és sok vonatkozásban hasonló utat bejárt Sajószent- péter a budai jogot használta, amint az egy véledenül fennmaradt, fellebbezést tárgyaló oklevélből kiderül (lásd Tóth 2009, 186— 189). 4 Ezt tapasztaljuk Sajószentpéter esetében is, ahol az egyeden fennmaradt városi kiadványban a bíróé mellett 6 esküdt neve olvasható (Tóth 2007, 30). Az ugyancsak közeli Szikszón más volt a helyzet, ott a főbíró és az esküdtek mellett konzulokat is említenek az inritulatiók (például MÓL DL 10 258. sz.) — A régebbi kutatás azt feltételezte, hogy ez a jelenség fejledenebb önkormányzati autonómiát, következésképpen kevesebb önkormányzati feladatot jelentett (lásd Bácskai 1971, 12). Valószínűbb azonban, hogy valamilyen más fajta városjog alkalmazásáról lehet szó, amelynek forrása egyelőre nem kimutatható (Kubinyi 1985, 44). olyan okleveleket, amelyek szövege a bíró és az esküdt polgárok mellett konzulokat is említ.5 E tisztségviselőket évente választották, a választásnak és a megválasztottak hivatalba lépésének a napja minden jel szerint Szent György ünnepe (április 24-e), egy, a magyar hagyományban jeles nap (Tóth 1996b, 375). Mellettük talán a legkorábbi időktől kezdve jegyző is működött, amit az igényesen kiállított városi kiadványlevelek bizonyítanak, közülük azonban csak egynek ismerjük a nevét.6 Általában kijelenthetjük, hogy a középkori tisztségviselők közül csak nagyon kevésnek, alig néhány tucatnak ismerjük a nevét, s még sokkal kevesebbet tudunk egyéb viszonyaikról. E kevés és meglehetősen egyoldalú adat ellenére is nagyon valószínű azonban, hogy mind a bírói, mind az esküdt polgári hivatalnak megvolt a presztízse, a viselőik a város központjában, olykor bizonyíthatóan kőházban laktak, értékes szőlőbirtokokkal rendelkeztek. A nevek alapján arra is következtethetünk, hogy sokan űztek közülük valamilyen mesterséget. Az is érdekes jelenség továbbá, hogy a bírói és az esküdt polgári tisztség között a középkorban volt átjárás (azaz ugyanaz a személy az egymást követő években mindkettőt betöltötte), míg a kora újkorban erre nincs példa.7 A város vezetőségének a feladata kifelé a polgárok képviselete, befelé pedig az igazgatás és a törvénykezés volt. A kifelé való képviselet szép példája, hogy a bíró és az esküdtek számos alkalommal személyesen jártak el abban, hogy a trónra lépő királyok és királynék megerősítsék a város régebbi, főleg gazdasági típusú kiváltságait, illetve új privilégiumokat nyerjenek — ezek a kiváltságok nyilvánvalóan nagymértékben hozzájárultak a város és polgárai jólétéhez, vagyoni biztonságához. A tanács feladatait az általa kiadott oklevelekből ismerjük meg a legpontosabban, illetve olykor más oklevelek is segítenek a rekonstrukcióban. Eszerint törvénykeztek, képviselték a várost határjárásokon, részt vettek az úriszékeken. Előttük tettek vallást adásvételekről, cserékről, megegyezésekről a város polgárai, s ők e vallásokról bizonyságleveleket állítottak ki. Feltűnően nagy számban maradtak fenn hagya5 Például 1461: MÓL DL 15 547. sz. (Szendrei 1890, 56. sz.) és 1494: MÓL DL 86 715. sz. (Szendrei 1890, 93. sz.). 6 1489-ben Paulus de Kamancz: MÓL DL 83 949. sz. Az aláírása mellé azonban feljegyezte, hogy „in hiis nótárius”: lehetséges tehát, hogy megbízatása csak erre az egyetlen, ámde annál ünnepélyesebb alkalomra szólt. A rekonstrukció lehetséges szempontjairól részletesebben Tóth 1996c, 412-413.