A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Tóth Péter: Az önkormányzat és a városigazgatás jogi háttere a középkori Miskolcon
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve LII (2013), 221—225. KL ÖNKORMÁNYZAT ÉS A VÁROSIGAZGATÁS JOGI HÁTTERE A KÖZÉPKORI MISKOLCON Tóth Péter Miskolci Egyetem, Történettudományi Intézet Tarnen fortasse leges... Absztrakt: Miskolc története jól példázza, hogy egy középkori mezőváros - e jellegzetes közép-európai intézmény - hogyan próbálta meg a valódi városok példájára elérni az igazgatási és törvénykezési autonómiát, s hogy az ennek érdekében tett erőfeszítései milyen korlátokba ütközhettek. Maga a kérdés eléggé fontosnak látszik ahhoz, hogy további összehasonlító vizsgálatok tárgya legyen. Kulcsszavak: Miskolc, mezőváros, középkor, jogtörténet, önkormányzat Az országnak a Pest, Kassa, Nagyvárad és Szeged közötti területe a középkor végén — Kubinyi András szavaival — úgynevezett városmentes táj volt, ahol hiányoztak a valódi városok, amelyeknek a szerepét alacsonyabb rangú központi helyek, az oppidumok vagy mezővárosok látták el (Kubinyi 1996,417—418).1 Ezek a mezővárosok e terület északi részén az Alföld és a hegységek találkozásánál, valamint a folyóvölgyekben, a kereskedelmi utak mentén sorakoztak, s az ipari-kereskedelmi tevékenység mellett jellemző volt rájuk a szőlőművelés és bortermelés, illetve a borral való kereskedés (Gyulai 1996b, 283—293), amely a városfejlődést is elősegítette. A mezővárosok törekedtek megszerezni azokat az önkormányzatra, gazdaságra és egyházra vonatkozó kiváltságokat, amelyekkel a valódi városok rendelkeztek, s e törekvésük általában sikerrel is járt. Ennek köszönhetően önkormányzatuk és igazgatásuk sok tekintetben emlékeztetett a valódi városok gyakorlatára (Mályusz 1953, Fügedi 1972, Tóth 1994). E mezővárosok egyike a Sajó- és a Hernád-völgy, illetve az Alföld találkozásánál, szőlőtermő hegyek lábánál fekvő Miskolc, amely a 14. század közepén lett királyi birtok. Ezután jelentős mértékű betelepítés történhetett, mert a város mintegy megkettőződött: a kora Árpád-kori plébániatemplom alatt elterülő „régi város” (oppidum antiquum) mellett kialakult a saját plébániatemplommal és hetivásárral is rendelkező „új 1 Lásd még egyéb, a központi helyek kérdését illető tanulmányait is (Kubinyi 1999, 499-518). város” (oppidum novum) (Gyulai 1996a, 249—251). A jelenségnek, amely aló. század közepéig állhatott fenn, önkormányzati vonatkozása is van, mivel az új városnak külön bírája és esküdtjei (és valószínűleg tanácsosai) voltak, akik önállóan is kiadtak okleveleket. IGAZGATÁSI TÍPUSÚ KIVÁLTSÁGOK MISKOLCON A hazai és külföldi történetírásban már régóta az számít a városfejlődés talán legfontosabb fokmérőjének, hogy az illető település milyen mértékben szerezte meg az igazgatási és igazságszolgáltatási függedenséget. „Valamely községet várossá emelni... a teljes polgári és büntető joghatóság átruházásával egyértelmű” — állapította meg már a 19. század végén a jogtörténet. Ez a függedenség — amely nem csupán a korábbi és a mai történetírás, hanem a korabeli városok szemében is „a város” fogalmának elengedheteden feltétele volt — annyit jelentett, hogy a városnak saját, választott bíróból és esküdtekből álló elöljárósága volt, amely kifelé a polgárok közösségét is képviselte (a nevükben kiadott okleveleken a város pecsétje függött), befelé pedig bírói testületként is működött, saját városjog alapján hozta meg ítéleteit a polgári és büntetőügyekben egyaránt, s ítéletei ellen nem a földesúri, megyei vagy országos bíróságokhoz lehetett fellebbezni, hanem a tárnoki székhez vagy az anyaváros bíróságához (Fügedi 1959, 280). A mezővárosok igyekeztek önkormányzati jellegű kiváltságokat is szerezni, illetve a meglévőket meg-
